Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1901-11-10 / 45. szám

749

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

750

másiknak gyors a felfogása, a gondolkozása. Ezt a sajátságot a gyermekek szülőiktől nem egy esetben örökölik. Mikorra a gyermek iskolába kerül, akkor már örökölt és szerzett dispositioinál fogva — ha egyéb complioatio közbe nem lép — már mintegy praedestinálva van a jó vagy a rossz tanulóságra. A ki hosszabb ideig egy helyen tanitóskodik, csakhamar azt tapasztalja, hogy bizonyos családokból általában jó tanulók, másokból pedig gyengébb „tehetségu-gel birók kerülnek ki. A különböző vidékeken a jó és a gyenge tanulók egymáshoz való aránya nagyon különböző. Egyik helyen — már az öröklésnél fogva is — a jó, másutt meg a gyenge tanulók vannak túlsúlyban. Statistikai adataink nekünk erre még nincsenek, de én azt hiszem, nem csalódom, ha azt állitom, hogy a Vág mellékének az a része, a hol gyülekezeteink vannak, általában jobb, mint Felsőcsalóköz, Farkasd népét és gyermekeit pl. — mindig csak általánosan szólva — értelmesebbnek tartom pl. Jókáénál. Minél több természeti észszel vannak valamely vidék lakói megáldva a jó Istentől, annál kevésbbé kell a tanítónak a gyermekekkel vesződni. Lehet olyan hely, a hol a tanító megszakadhat és nem képes olyan eredményt felmutatni, mint más helyen működő kartársa harmadrésznyi munka mellett. így aztán megtörténhetik, hogy az egyik helyen az osztályozással jutalmazzuk a tanitót, nem a szorgalmáért, hanem azért, mert Isten azt a vidéket átlag értelmes, józan emberek gyermekeivel áldotta meg, a másik helyen pedig büutetjiik a tanitót azért, mert az apák gyermekeik szellemi vagyonát elpazarolták, vagy a természet oly mostohán adta az élet feltételeket, hogy az emberben az izmok és az idegek nem fejlődhettek ki. Igazságos e ez a jutalmazás, igazságos-e ez a büntetés? Külföldön az emberszeretet a gyenge tehetségüek számára külön iskolákat állít, mi a gyenge tehetségüekért a tanitót akarjuk büntetni.

Mi ennek a következménye ? Az, hogy a tanitó üti-véti azt a gyermeket, a ki nem bírja a munkát, csak azért, hogy valamikép „kielégítő'4 vagy pláne „elégtelen“ osztályzatot ne kapjon az iskola. Emberképzés, vallási-, erkölcsi jellemnek fejlesztése .... ki gondolna ezekre. A fődolog: a gyermek tudjon. „Vogel krepier oder frisz!“ Nem a lusta tanitók apológiája ez, hanem azoké az ártatlan gyermekeké, a kiket az iskola ma butáknak nevez s üt legekkel traktál csak azért, hogy a mi kis lélek van bennök, azt is megölhesse. Kegyetlenebbek vagyunk azoknál a hóhéroknál, kik ősapáinkat a gályákon kínozták. Azok megölhették a testet, de a lélek megmaradt, mi a XX-ik század dicsőségére még mindig a lelket akarjuk megölni.

Montaigne beszéli valahol, hogy Franciaországban egy asszony tehenének gyönyörű borja lett. Az asszony annyira megszerette, hogy napjában többször felemelte. Mivel a felemelgetés évek hosszú során át tartott, az asszony képes volt az egykori borját akkor is felemelni, a mikor már tehén lett belőle. Én megvallom, nem mernék arra sem vállalkozni, hogy egy jóformán kecske nagyságú horvát riska tehenet felemeljek. Csak

azt az egy igazságot akarom e példával megvilágositani, hogy ha erőnket szerveinknek megfelelő módon fokról-fokra gyakoroljuk, utoljára a gyenge szervezet mellett is sokra vihetjük. Es ez a paedagogia mai állítása szerint áll a testre és lélekre egyaránt. Volt alkalmam a külföldön a legnagyobb fokú alkoholismusban szenvedő szülőknek hysteriás gyermekeit látni. — Mondhatom, magam is elcsodálkoztam : mennyire képesek ezeket a gyermekeket nemcsak testileg, de szellemileg is nem egy esetben vinni. Titkuk egyedül abban áll, hogy mind testileg, mind lelkileg a nekik megfelelő táplálékot adják. Nálunk az ilyenek a társadalom nyűgeivé válnak, csak azért, mert azt akarjuk, hogy tanterveink tehenét egyszerre a vállukra vegyék. A teher alatt nemcsak ezek, hanem az ezeknél erősebbek is leroskadnak. De hogyan is gondolnának mi nálunk a tanitók az egyéni nevelésre, mikor sarkokban ott van az osztályozás !

Folytathatnám még tovább, de minek ? A ki ezekből be nem látja azt, hogy az osztályozásnak árnyoldala sokkal nagyobb, mint a fényoldala, annak beszélhetnék a világ végéig is, még sem hinné el. Még csak egyet! Nehogy azt higyje valaki, hogy az „osztályozás“ specialis magyar, talán éppen dunántúli találmány volna, ki kell még azt is jelentenem, bogy ennek az ősére is rátaláltam Nürnberg közelében Würzburg és környékén. Ha van nálunk ellenzék az osztályozással szemben, mondhatom van ott is s nem is kell annak prófétának lenni, a ki azt állítja, hogy az osztályozás napjai Bajorországban is megvannak számlálva.

Vágmelléki ur egyéb állításaival röviden végezhetek. En is úgy vélem, hogy a köri értekezleten, hol utoljára is az egyes iskolákban tapasztaltakról folyik a tanácskozás — talán éppen az elnök tapintatlansága folytán mégis adhatja elő olyan ügy magát, a mi miatt mégis szükséges a „zárt ülés.“ A 94. §-nak az a rendelkezése, hogy az iskolakor tagjai értesüljenek arról: mi terjesztetik az egyházmegyei tanügyi bizottság elé, nem „absurdum.“ Vagy talán az volna az észszerű és méltányos dolog, ha a körfelügyelői jelentések ép úgy hétpecsétes könyvek volnának, mint az állami tisztviselők „qonduit lista“-i. Az igazságnak n>nes oka félni a világosságtól aztán meg hires protestáns elv: „semmit rólunk — nélkülünk.“

A 101. §. b) és c) pontjaiban foglalt rendelkezéseket a lelkész iránti vastag bizalmatlanságnak és az egyházban való „anarchismusra törekvés“-nek tekinti Vágmelléki ur. Én a magam részéről úgy vagyok, hogy a dogmatikai dolgokban szívesebben hallgatok a lelkészek egybehangzó véleményére, a tanügyiekben pedig a tanítókéra. így nem láthatok a lelkész iránti vastag bizalmatlanságot abban, ha a tanitók többségben vannak is a tanügyi bizottságban. Hiszen csak az egyházmegyei gyűlés elfogadása esetén válnak az itt hozott határozatok érvényessé. Itt pedig ugyancsak bő alkalma nyílik a lelkészeknek az „anarchismusra“ való törekvésnek szárnyát szegni. Itt egyben azt is megkérdem: kiket ért, kiket ismer olyanoknak, a kik az anarehis-