Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-10-27 / 43. szám
\ 713 „Képezdéink, középiskoláink s tkeol. akadémiáink növendékei, mint leendő' vezetői anyaszentegyházainknak, képeztessenek erősebb vallásos szellemben mint edddig.“ Ez százszor kifejezett óhajtás. De tessék kijelölni az utat-módot is. En már megpróbáltam egyszer : a tiszántúli egyesületnek Hódmezővásárhelyen tartott közgyűlésen felolvasott értekezésemben. A nevezett egyesület érdemes tagjai nagy jóakarattal fogadták és helyeselték irányelveimet. De hogy hol és mi haszna lett: azt már nem tudom . . . Az előbbihez hasonló általános kívánság ez is : „különösen leendő tanítóink és papjaink képeztessenek inkább a gyakorlati életre.“ Itt is szeretném hallani az indítványozónak a kivitelre tartozó véleményét. Maga a csupa kívánság lehet bármi helyes, igen keveset ér, még ha törvényben van is kifejezve. A törvény végrehajtóinak részletes és szigorú utasításokra van szükségük. A fölvetett kérdés mind nagyobb erővel nyomul előtérbe és követeli a megoldást. Hallassák hát véleményüket minél többen s kivált azok, a kik tüzetesen ismerik a tanitó- és papképzés hiányait, és adjanak konkrét javaslatokat. A teendőket aztán a konvent is elrendelheti. A most említett két pont különben, valamint ez is : „vallásosság és honszerelem legyen éltető eleme összes iskoláinknak . ..“ nem való törvénybe ! Ez utolsó pont azért se, mert azt tételezi fel, mintha eddig nem igy lett volna s nem törekedtünk volna „hitbuzgó reformátásokat és hazát szerető polgárokat nevelni.“ Azt azonban helyes lessz elrendelni, hogy „minden egyházkerületnek legyen felső leányiskolája.“ Háromnak már úgy is van. Dunamelléknek nem is olyan nagyon kell megfeszíteni az erejét, hogy állíthasson fel. Erdély már is törekszik rá. Szukát/ első pontját én megtoldom ezzel: „az ismétlő iskolások hittani kézikönyve a heidelbergi káté legyen. A lelkészek kötelesek e kátét a gyülekezetben vasárnap délutánonként magyarázni.“ Ez a rendelkezés és ennek pontos végrehajtása újjá szülné a felekezeti jhittudatot, a mi most egész a semmiig elhalványult. A mi egyházkerületünk már 1892-ben elrendelte, hogy magyarázzuk a kátét a gyülekezetben. Hogy valósággal megtörténik-e az, arról espereseink szólhatnának, meg a püspök ur, a kik a törvények és szabályrendeletek végrehajtása fölött őrködni tartoznak. Gyurátz Ferenc püspök ur jelentésében olvastam, hogy náluk a katechizációt már gyakorolják. Nálunk is gyakorolni kell azt. De hogy oly sikerrel tehessük, mint tették őseink: nekünk is meg kell ismertetni gyermekeinkkel a heidelbergi kátét, hogy a gyülekezetben aztán mint valami régi kedves ismerős jóakaró szava hangozzék feléjük. E megismertetés meg is történhetik az ismétlő iskolában. Hogy mindenütt megtörténjék: azért kell róla a törvényben intézkedni. Kis József. Népiskoláink „Rendtartásba.*) — Válaszul Vágmelléki urnák. — Egyházkerületünk közelebbi közgyűlése nem hozott végleges határozatot a népiskolai „Rendtartás“ ügyében. Az egymásnak nagyon is ellentmondó egyházmegyei véleményeket kiadták egy e célra kiküldött bizottságnak. Úgy gondolom s talán mások is, hogy ennek az ügynek szerencsés megoldása népoktatásügyünk emelésére jótékony befolyást gyakorol, éppen azért azt hiszem nem árt, ha ezt még most is több oldalról megvilágítjuk. A helyett, hogy azért mentegetőzném : mert szólok és csak most szólok — bár úgy az egyiket, mint a másikat indokolhatnám — egyenesen tárgyunkra térek. Teljesen egyetértek a nt. komáromi és tatai egyházmegyék határozatával abban, hogy itt az autonómián egy kis csorba esett. Azonban Vágmelléki urnák azt a következtetését, mintha ennek oka egyenesen a tanügyi bizottság egyik tanító tagja volna, helyesnek, méltányosnak, igazságosnak el nem ismerhetem. Egy testület, hozzá oly tekintélyes testület határozatáért mint a főt. kerületi gyűlés, egyedül az lehet felelős, a ki ezt hozta. Ha már vádnak kell valakit érni, én úgy gondolnám, sokkal inkább megilletné a vád a kerületnek azokat a képviselőit, a kik a népoktatás ügyét Hamupipőkének tekintvén, ennek — a mint utóbb kitűnt — a fontos ügynek letárgyalását be nem várva, a gyűlés helyéről távoztak, vagy ha ott voltak : az egyházalkotmányellenbs határozat ellen fel nem szólaltak, mint azt a tanítót, a ki a kerületi gyűlésnek voltakép nem is tagja. Egyes ember elitélése helyett sokkal okosabb dolgot cselekedett volna Vágmelléki ur, ha megmutatja azokat az utakat és módokat: hogyan és miként érvényesülhetne az egyházmegyék többségének véleménye már a tanügyi bizottságban is. A csorba kiköszörültetett. A már egyszer elfogadott — tegyük hozzá: a kér. tanügyi bizottság lelkiismeretességében, szakavatottságában megbizva, olvasatlanul elfogadott — „Rendtartás“ véleményezésre megküldetett az egyházmegyéknek. Mi lett ennek az eredménye? Ha attól az egy csomó gyanúsítástól, az „apasági keresettől“ s a jó Isten tudná megmondani mitől eltekintek, az eredmény : az egymással homlokegyenest ellenkező vélemények összege, a forma tehát megvan. A kik ezzel megelégesznek — boldogok. En a magam részéről fel sem merem tételezni a kerületi tanügyi bizottságról, hogy olyas valamit ajánljon az egyházkerületi gyűlésnek elfogadásra, a mit a maga legjobb meggyőződése szerint célravezetőnek nem tart; de azt sem merem ám hinni, hogy a mire tegnap azt mondta fohér, ma meg azt állítsa fekete. Es minden nagy vita dacára nem lehetetlen, hogy csak éppen ott leszünk, a hol a vita megkezdése előtt. Kérdem szeretettel : miféle nagy haszna van ilyen körülmények közöt a forma betartásának ? Ezért mondom én : méltóztassék oly módozatokat kieszelni, a melyek mellett már a kerületi tanügyi bizottságban érvényre, kifejezésre juthat az egyházmegyék többségének a nézete. *) E cikk már több hét óta várja közlését. Szerk. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 714
