Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1901-10-20 / 42. szám

701

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

702

den szenny nem töröltetik el, de az alkotmányos szabadságnak Örvendő nemzetek és egyházak viruló élete fényes bizonyság reá, minélfogva a democratia medrében sokkalta kevesebb iszap gyülemlik Össze s annak folyama kisebb partok mellett vezet, mint az olygarchiáé vagy a hierarchiáé, melyeknek alaptermészete szerint mig néhány ezer az uralkodás, fény és dicsőség puha pamlagára helyeztetik, addig milliók járszalagra füzötten szolgai sorsra sülyesztetnek alá, elfolytásával azon Istentől természetünkbe plántált vágyakozásnak, hogy minden egyes személy élhessen mint része az egyházi vagy polgári társaság egészének az egyéniség azon jogával, mely nélkül nincs az emberen isteni kép s mely minden jognak koronája, t. i. birtokolja az Önrendelkezés és cselekvés szabadságát.

Természetellenes dolog hát kicsinyleni azt a népet, mely a maga felségjogait egyenesen Istentől vette; mely aztán csakugyan „Isten kegyelméből“ ur, ura önmagának, noha valának korszakok, midőn azok a felségjogok a maguk szépségében és hatalmában aláhanyatlottak is. Demagóg sohasem voltam; a demagog szerepe egyike a legundokabbaknak. De — bocsánat: — a népfelség jogainak hangoztatása, mi egyúttal az egyháztársadalom igaz érdekeinek is védelme, korántsem egy a demagógiával. Nem a züllött csőcselék számára kivántam jogokat, illetve kívántam a jogok körül bástyázását, midőn a fakultativ próbaszónoklás mellett szót emeltem; hanem igen is kivántam ezt a hívek összeségének érdekében, szemben egyesekkel, kik elég alacsonyak arra, miként a nép jóhiszeműségéből és védtelenségéből játékot űzzenek s üzletet csináljanak.

És most is csak azt mondom, ha a zsinat a facultativ próbaszónoklást törvénynyé nem teszi, egyházunk továbbra is a lelkészválasztási visszaélések Eldorádója marad, szégyenünkre, gyalázatunkra. Hivatkozom ismét külföldi példákra, magyarhoni ág. hitv. ev. testvéreinkre s az erdélyi részen lakó kálvinista hitrokonainkra, nem pedig izraelita rabbi választásokra, melyeket Vágmelléki ur haszontalanul és ok nélkül hozott fel nézetem ellen bizonyítékul ; hivatkozom mindazokra, s óhajtom, hogy okulva éppen a minden alkotmányos rendet, minden tételes törvényt nélkülöző rabbiválasztások intő példáin, meglevő külföldi vagy hazai mintára lépjen életbe a próbaszónoklás, mely intézményről a külföldre, magyar evangélikus s erdélyi helvét hitvallású atyánkfiaira vonatkozólag Vágmelléken sincsenek rossz véleménynyel. Igaz ugyan, hogy azt mondja tisztelt ellenfelem : „németnek jó lehet a frakk, franciának a harisnya, a magyar csak csizmában érzi jól magát.“ Mondásnak ez igen hangzatos, csak az a bibéje, hogy épp az imént is említve volt, miszerint evangélikus s Királyhágón túl református magyarok is viselik ezt az állítólag német frakkot és francia harisnyát és bizony igen jól érzik benne inagukat. Úgy hogy a „Prot. Egyh. s Isk. Lap.“ (folyó évi 37. sz.) szavaival éljek : „Az evangelieus egyház megengedi a próbaszónoklást és nem is vall kárt vele.“ Ez a tényeknek megfelelő beszéd.

Sértés nélkül fel sem is tehető sem az egyháziasság classicus hazájáról: a protestáns külföldről, sem a magyar lutheránus, sem pedig az erdélyi kálvinista egyház őrállóiról, hogy évtizedeken, sőt századokon át fenntartsanak egy olyan intézményt, mely csak az erkölcstelenség egyháziatlanság dudváit növeli, mint ahogy ezt Vágmelléki a próbaszónoklás felől állítja. Bezzeg ma nincs próbaszónoklás nálunk s vájjon ki ne tudná, ki ne érezné mégis, hogy a választási visszaélésekkel csömörlésig vagyunk, mig ellenben az erdélyi kerületben s evangélikus részről e téren századrésznyi panasz sem hallatszik. S mindaddig csak lefelé megyünk a lejtőn, mig a 209. §. „a pályázók elé olyan korlátokat állít, a melyeken azok áthágni nem tudván, a helyett alattok igyekeznek átbujkálni;“ (Prot. Egyh. Isk. Lap folyó évi 37. sz.) mig legtöbb esetben néhány szájhős ítél elevenek és holtak felett.

De lássuk sorra Vágmelléki ur egyéb ellenészrevételeit is.

Szerinte „a próbaszónoklással nem hogy eleje vétetnék a keserű csalódásoknak, hanem a választó gyülekezetek még nagyobb mértékben ki lennének annak téve, mert az illető pályázó igyekezni fog majd a választó gyülekezet kathedráján „saját magát felülmúlni.“ Tegyük fel, hogy valóban ez fog történni. Azonban kérdem, vájjon ha 3—4 ember előtt saját szószékén kell neki szónokolnia, nem lesz-e rajta akkor is, hogy megnyerje az egri nevet?“ S aztán ha ki tesz is magáért, ha igyekszik is meggyőzni versenytársainak ezerével szemben a maga tiz ezerét: avvagy erkölcstelen dolgot mivel-e ez által ? Tovább menve : ha csalni fog a látszat 3—4 embert s ezekben és ezek által csalni fogja a gyülekezetei, a nép nem a látszat, hanem a pap hallgató küldöttségbeli 3—4 ember által tartja magát becsapatottnak; kész a veszedelem, zúgás, békételenség tartja zsibbadásban az egyház építésére hivatott erőket jó ideig, kárhoztatás, szidalom illeti a paphallgatókat, kik — meglehet — nem egy esetben az emberen megeső tévedés ártatlan áldozatai.

Ellenkezőleg: ha megcsalja a látszat közvetlenül magát a választó közönséget, kétségkívül ideig-óráig fájni fog neki a csalódás, de nem okolhatván csalódásáért senkit, legfelebb önmagát: megnyugszik, elcsendesedik mihamar s könnyedén beletörődik a változhatatlanba.

Es most egyszerű felemiitésévei annak, hogy csalódni mégis csak gyakoribb eset 3—4 embernél, mint egy egész sokaságnál, rátérek Vágmelléki urnák egy másik kijelentésére is, melynek értelme szerint jobb volna a próbaszónoklás helyett, „ha az egyházközség megbizottai nemcsak meglátják és meghallgatják a pályázót, hanem jellemére vonatkozólag az Ur szőllőjében, családja- és tanuló-szobájában való naponkénti forgolódása felől is szerezhetnek némi tájékozódást.“ Ez a tájékozódás, ez a körültekintés kétségtelenül szerfelett kívánatos. De szeretném tudni, mennyiben volna ennek akadálya a próbaszónoklás ? ! Talán inkább e szükséges puhatolózásnak is előnyére, iránymutató előzmé