Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1901-10-20 / 42. szám

703

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

704

nyéül szolgálhatna az a próbaszónoklás ? ! A próbaszónoklás alkalmával tetszéssel találkozott pályázó egyháházába szép csendben, minden híradás nélkül elmehetnének a választó ekklézsia küldöttei s annak módja szerint tudakozódhatnának a kiszemelt egyén szellemi s erkölcsi mivolta felől. Az ily irányú tapogatózás és u próbaszónoklás szépen megférnek egymás mellett éppen úgy, mint a hogy nagy tévedés azt hinni, mikép a 209. §. tilalma kíméli meg a pályázó lelkészt „meg nem választatás esetén saját gyülekezetében a gúnyolódásoktól és kisebbítésektől.“ Dehogy is kíméli, sőt mondhatni : egyenesen kiszolgáltatja a nép kárörvendő csúfolódásainak, sértett hiúsága szúrásainak. Mily szépen elejét venné az efféléknek a próbaszónoklás ! Az illető egyházi tanító elmenne próbaszónoklás tartására a nélkül, hogy az időbeli hiveivel elutazása célját közlené. Megválasztatása vagy sikerülne vagy nem. Sikerülés esetében a gúnyolódásnak semmi alapja nem lenne. A terv dugába dőltével meg, némely kivételes esetektől eltekintve, az egész próbálkozást a titok leple takarná el a nép szeme elől, a mi most teljes lehetetlenség, mivel a paphallgató küldöttségnek a pályázó lelkész szolgálati helyén való törvénykény szeritette megjelenéséből bár ki is rájön, mi vagyon készülőben.

Ma az első benyomást is szolgálati helyen szerezheti a választó egyház. Ha aztán ez az első benyomás kedvezőtlen a lelkészre nézve s ennek folytán meg nem választatik, nincs menekvése híveinek csipkedéseitől. Mig ellenben, ha próbaszónoklás utján származik a kedvezőtlen benyomás, a próbaszónoklóval nem rokonnszenvező gyülekezet nem jog a lelkész egyházába értesüléseket szerző követeket meneszteni, következésképp a dolog a hívek előtt titok maradhat s a máskülönben elkerülhetetlen bántalmazásokat a lelkész elkerülheti.

Ugyebár tehát már csak ezért is kívánhatnék: próbaszónoklás ! jöjjön el a te ortzágod, A próbaszónoklás egyebek közt még a Vágmelléki ur által említőit „fokozatos előléptetés“ elvével sem fogna hadi lábra állani. Magam is örömmel üdvözlöm ez eszmét, csakhogy engedjenek meg nekem Vágmelléken, ez egészen más dűlőben fekszik s a próbaszónoklással alig-alig határos.

„Méltó a munkás a maga bérére“ : tartom én is az apostollal. Illő és méltányos, hogy az évek hosszú során tanusitott hű sáfárkodás és sok testi lelki fáradság árán szerzett tapasztalati bölcseség megnyerje a maga kenyerét, a szelíden elhúzódó evangéliumi szerénység megtalálja a maga felmagasztaltatását. Ugyde pillanatig sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy e tagadhatatlanul tiszteletre méltó célért vétek volna egy még több tiszteletre érdemes és ugyancsak végtelenül magasztos érdek szolgálatában álló elvet megrontani éppen -ma, „mostani egyházi teherviselésünk s a hovatovább terjedő vallási közöny és egyháziatlanság korában.“ Am próbáljuk beilleszteni törvénykönyvünkbe a „gradus ad majorau elvét, de a népuralmi jogrend minden legkisebb megsértése nélkül. Igenis nyújtsunk illendő korpótlékot a lelkésznek, de a népfelségi jogoknak hagyjunk békét.

Manapság, a mikor még a pápista felekezet kelében is autonomikus törekvések foglalkoztatják az egyház jövőjéért aggódó kedélyeket; manapság, a mikor még a róm. katk. klérus is hovatovább kényszerülve van elhagyni merev dogmatikai álláspontját s engedményeket nyújtani többről-többre a századokon át konfiskálva tartott jogoknak tudatára ébredező világi elemnek : rettentően veszedelmes lépés volna részünkről kicsinyléssel illetni, vagy épen megszorítani a népíelség jogait. Mert mihelyt látni fogja az a nép, hogy ő csak mint adózó alany jön figyelembe, hogy rája csak kötelességet rónak, de jogokban nem, vagy csakis szóba sem jöhető mértékben részeltetik: elhidegül, az egyház szent céljának munkálásától elkedvetlenedik. Régi tapasztalás, egyidős az emberiséggel, hogy kötelességet szivvel-lélekkel csak egyenértékű jogoknak élvezete mellett végezünk s csak azért lelkesedünk, csak azt szeretjük igazán, a mire — ha áldoztunk egyszer érette,— rá mondhatjuk ezt a szivetdobogtató szót : miénk !

Le hát a kalappal a felséges nép előtt, mikor hiszen Bismark mondásaként „még a császár is a népből való ;u tiszteljük a népnek veleszületett, Krisztustól megerősített felségjogát. S a helyett, hogy azt a néptől elkobozni akarnánk, rajta legyünk, hogy a nép mentül helyesebben tudjon élni azzal. Ezt szabja elénk az Ur parancsa, a szabadság, egyenlőség, testvériség evangéliuma, hogy igazság legyen köztünk a „szentek egysége,“ hogy mielébb elközelitsen hozzánk“ az Istennek országa, hol nincs közbenvetés, nincs sem kicsiny, sem nagy, mindnyájan szabadok és fiák vagyunk, az Ur pedig egyedül az áldott Jézus Krisztus, az Atyával egyazon személyiség.

Mezőlak.

G. Szabó Mihály,

lelkész.

Márcza.

A kálvini hitjavitásról.

(Folytatás.)

A praedestinatio-tan egész következetességgel keresztül van víve a kálvini egyházszervezetben is. Az egyház a kiválasztottak egyesülete, melyet isten erőtlenségünk gyámolitására alkotott s hogy célunkat elérjük : rendelte annak hivatalos-szoő/áií és a sákramentomokat. Az egyház láthatóra és láthatatlanra oszlik, s mintegy „alapja Istennek örökkévaló, titkos elválasztása : a közönséges egyház tagjainak egygyé kell lenniök az Isten lelke által, mint a kik az örök életnek ugyanazon örökségére hivattak.11 És a látható egyháznak is szükségképp mindenki tagja, mert a hozzátartozás múlhatatlan föltétele az üdv elérhetésének. A ki a látható egyháztól elszakad, az Istent és Krisztust is megtagadta, s nem maradt fennt számára bűneinek bocsánata, sem az üdvnek semmi reménye. Hogy tehát a kiválasztottak emez egyesülete fönnállhasson, mert semmiféle társaság se lehet el rend nélkül, s annak tagjai