Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1901-10-20 / 42. szám

699

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

700

is jóval magasabb egyházi adót fizetnek. E kérdés megoldása a legfontosab teendője a zsinatnak, hogy mielébb megvalósuljon azon óhajtása a közvéleménynek és a conventnek, hogy az áilami adók 5O0/o-nál nagyobb egyházi adóval senki meg nem róható ! Itt jogfeladás nélkül lehet, sőt kérni kell az államsegélyt, mert a veszedelem e ponton a legnagyobb. Hogy pedig retormátus egyházaink el ne sorvadjanak, el ne pusztuljanak s a 10.000 kitértet több ne kövesse, ez egyenes állami érdek, mert valamint a múltban, úgy a jövőben is a réformátus egyházak lesznek a törhetlen magyarság és tiszta hazafiság legerősebb védhástyái.

13. Állapítsa meg a zsinat az egybázlátogatás (canonica visitatio) jog- és hatáskörét szabályozó törvénynyel a canonica visitatio felteendó hivatalos kérdéseit, hogy az új egyházpolitikai törvények szem előtt tartásával min' denütt egyöntetű legyen s lehetőleg ölelje tel úgy az egyházak hit és erkölcsi életét, mint az iskolai és egyházvagyoni ügyeket.

14. Rendezze a zsinat az amerikai ref. magyar egyházakkal való jogviszonyt, hogy sem innen oda, sem om nan ide, elbocsátó szolgálati bizonyítvány nélkül senki ne mehessen. Az ottan szolgáló lelkészek mint testvérek vétessenek fel úgy az országos lelkészi özvegy árvatárba, mint a tervezett nyugdíjintézetbe, az előirt fizetési kötelezettségek teljesítése mellett.

15. Kerestessék meg az országgyűlés az ágostai evangélicus testvérekkel egyetemben, hogy a közös hadseregnél a lélekszám arányában megfelelő és elegendő tábori protestáns lelkészi állás állíttassák fel s a prot. tábori lelkészek ne a római kath. tábort püspök fenhatósága alá tartozzanak, hanem az egyenjogúság törvényét tartva szem előtt, a protestánsok részére külön tábori protestáns püspöki állás szerveztessék.

Népfelségjog és próbaszónoklás.

„Próbapapolás és még valami“ címmel e lapok első helyén valaki figyelmére méltatja „Egyházi próbaszónoklás“ cimü s ugyancsak a Dunántúli Prot. Lapban megjelent szerény cikkemet. Jóllehet a lovagiasság szabályaira hivatkozással talán igényelhetném, hogy az, a ki mint ellenfél lép ki velem sorompóba, a sisakrostélyt felvonva, magát mintegy bemutassa ; mindazonáltal most ez igényről leteszek s teljesen átadom magam az Örömnek, hogy ime ma, a „hallgassuk agyon“ jeligés világban nem hangzott el minden echó nélkül gyenge kilátásom a közöny pusztájában.

E tény feletti örömömet azonban nagyban mérsékli az a körülmény, hogy a „ Vágmelléki“ álnév tisztelt tulajdonosa a helyett, hogy fennt említett cikkemet a maga egészében méltatná s próbálkoznék megcáfolni, kiragad az összefüggésből egyes szavakat s ezekhez fűzi, — bizony nem nagy szerencsével — megjegyzéseit. Legkedvencebb vesszőparipája a „népfelségi jog szent neve.“ Én ugyanis az egyházi próbaszónoklás behozatalát a népfelségi jog szent nevében is követelhetőnek nyilvánítottam. S nekem úgy tetszik, hogy

ha cikkemben a népfelségi jog szóba nem kerül, Vágmelléki ur a próbaszónoklásnak nem volna olyan kemény ellenzője. így azonban, mert a népfelség jogainak is szolgálatot tenne, libabőrt kapott tőle elannyira, hogy megjegyzési rendjén a „népfelségi jog“ kifejezést azon a módon veszi tolla alá s vonja idéző jel közé, a mely mód a kicsinylésnek és gúnynak szokott sajátja lenni.

Ezer bocsánat! . . . a népfenségi jogról gúnynyal, habár a legkisebbel is, szólani épen ref. lelkésztől nem szép és nem szabados dolog. A kálvini egyház katexochén a nép egyháza s mindig a népért és a néppel dolgoshatik. Addig él és virul, mig a népiélek talajában tartja megvetve gyökereit; sőt addig van joga élni, mig hivatását ily módon a nép földi boldogulásának, égi idvességének munkálása által betölti. E végből pedig sziklaszilárdan kell vallania az egyetemes papság élőét, mely szerint nem csak a lelkészi hivatalnak enged munkatért, hanem az u. n. laikus elemeket is munkatársakul fogadja ellentétben a középkori hierarchiával, mely nagyobb átka volt századokon át az emberiségnek, mint a minő vala Egyptomra a bibliai tizcsapás. Nem szabad az egyháznak felednie, hogy a hívek seregét az írás választott nemzetségnek, király i papságnak, szent népnek nevezi, tehát a királyi címnek tartalmat adó felségjogok gyakorlására méltónak, illetékesnek Ítéli. Éhez képest a lelki építés magasztos munkájához szükségelt munkavezető megválasztása a népnek olyan joga, melyet rajta kiviil mások csak bitorolhatnak. Ez a joga a magyar ref. népnek egyházi törvénykönyvünkben is biztosítva van ugyan, ámde a vitás 209. §, tilalma miatt — a mint múltkori cikkemben kifejtettem — illusoriussá van téve. S nekem nem is az volt elébbeni cikkem megírásával a célom, hogy a felséges nép számára újabb jogokat követeljek; mindössze csak az, mikép a 209. §. eltörlésével, illetve a próbaszónoklás megengedésével a már tényleg meglevő választói jog körülsáncoltassék; mikép az a jog ne maradjon írott malaszt s a nép mikor ennek gyakorlására kerül a sor, valóság helyett ne árnyékot öleljen. Erre pedig — bármikép tagadják is a Vágmelléken, — a hitbuzgóság, a valláserkölcsiség, a közérdeklődés erősítése, ébrentartása végett égető szükség van. Semmi nyomatéivá nincs itt annak az érv gyanánt felvetett kérdésnek : mire a népnek a felségjog; imhol a mostani országos követválasztások is azt bizonyítják, hogy az a népnek nem való.

A képviselőválasztások alkalmával történő hitványságok nem a nép ellen, mint sokkal inkább a vezetői ellen tanúskodnak. Tessék alkalmas törvényt hozni; tessék azt szigorral és részrehajlás nélkül végrehajtani : mindjárt tisztább választásokról olvashatunk. Hasonlóképpen tessék a lelkészválasztási törvényeket is tökéletes szabadelvüséggel, bölcseséggel megalkotni, kellő sanctióval ellátni, se jobbra, se balra nem hajolva alkalmazásba venni : mindjárt az emberileg lehető legteljesebb tisztaság fehér palástját- fogja magára ölteni egyházi közéletünk ezen a mezon is. Szó sincs róla, min-42*