Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-10-13 / 41. szám
68h DUN A NT LILI PROTESTÁNS LAP. 690 Belépvén hozzá, kitépte az első leveleket azon szándékkal, hogy megégeti, a mikor e szavak vonják magukra figyelmét: Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek, ügy tűnt fél neki. mintha eszéhez és lelkiismeretéhez szólna e könyv. Olvasni kezdte tehát, összehasonlítván annak szövegét a Vulgata latin szövegével, belátta, mily igazságtalan előítélettel vannak a Diodatus fordítása felől. Kevéssel azután visszament ahoz a nőhöz, a kié volt az Újszövetség és megkérte, hogy ha még egyszer meglátja a kolportőrt, vegyen ebből a könyvből két példányt, egyiket magának az ő költségére és a másikat neki. De Turris aztán könynyen rábírta a papot egy egész biblia megvételére. A másik kolportőrnek, Zitonak többször kelle szót váltania, hogy megtűrjék az állomáson, de legtöbbször az lett a vége, hogy jól eladott a bibliákból, Újszövetségből és szentirásrészletekből.“ Eddig a nevezett lap. Mi ebből a tanulság ? Az, hogy ha olyan sok kath. távol maradt, ennek oka egyfelől az, hogy a pápai in' dulgencziákban nyilvánuló rendkívüli kegy iránt közönyösek; másfelől az, hogy a tömegek tekintete elfordult azon hatalmaktól, melyek velők egy időből származnak, alakjuk határozott, a változhatatlan múltban gyökerező eszményük meddő és örökre meghalt, inkább néznek előre, a jövőtől remélőnek szabadságot, igazságot, testvériséget, értelmi és erkölcsi önállóságot. Továbbá következtetésünk az, hogy azok között, a kik hallgattak a pápa hívó szavára, sokan olyat találtak, a mit egyáltalában nem szándékoztak keresni, vagy legalább is másnak találták, mint] a minőnek gondolták. Némelyek (köztük a legműveltebbek) meggyőződhettek arról, hogy a királyság azt adta Rómának a mit a papság sem nem tudott, sem nem akart adni, t. i. a rendet és a biztonságot. Mások, a kik egy ember lábainál keresték az üdvöt, mintegy akaratuk ellenére Isten Piának lábai előtt vették észre magukat. Adja Isten, hogy evangyéliumának fénye mindinkább hassa át a tévelygés és babona sötétségét és hogy Rómában az egész Olaszországban, melyek felé egy régtől fogva bitorolt hatalom irányozza a világfigyelmét, tisztán, felhőtlenül ragyogtathassa sugarait a nap, mely eletet teremt mindenütt s hadd tűnjék el a gyertyáknak élettelen halvány pislogása. A Christianisme után Lie. Kácz Kálmán. Márczet. A kálvini hitjavitásról. Irta s a mezőföldi ev. re], egyházmegye egyházi értekezletén — 1900. okt. 31. — fölolvasta : Miklós Géza ev. ref. lelkész. Mélyen tisztelt Értlekezlet ! Nagyrabecsült Elnökünk szives fölhívása folytán jutott részemül az a kitüntetés, hogy ez alkalommal Önök előtt felolvasást tartsak, és pedig — egyéni vonzalmamat követve — a kálvini hitjavitásról, — erős meggyőződésem lévén, hogy reformációi emléknapunkhoz ennél méltóbb tárgyat nem választhatnánk. Jól tudom ugyan, hogy e nap emléke nem Kálvinnak, hanem a nagy német hitjavitónak nevével van szorosan összekapcsolódva. Én azonban bár tisztelettel hajlom meg Luther igaz érdeme előtt : bámulom sokoldalú geniálitását. pajzán humora meg határozottan vonzóbbá teszi előttem egyéniségét a komor Kálvinénál ; de mégis — úgy tetszik nékem — Luther a reform-munkában nem elég bátor, — félúton, vagy mint maga mondja : középidőn áll meg, -- mysticismusra hajló temperamentuma és az egyház iránti kegyeleténél fogva nem tud teljesen szakítani Rómával s annak hagyományszentelte hitcikkei és szertartásai közül számosat érintetlenül meghagy. Ez a konzervatív eljárás a reformáció hajnalán helyesnek és kielégítőnek látszhatott; midőn azonban a megtámadott romanismus aléltságából fölébredvén, egész erejével megkezdi a védekezést és támadást a hitjavitók ellenében : szükség volt, bogy a reformerek a római egyház tanaival szemben élesebben körvonalozzák álláspontjukat s élükön bátrabb vezérrel küzdjenek, — kit meg is találtak a genfi hitjavitó, Kálvin János személyében . . . „És elmondhatjuk — egy angol történetiró szavaival élve — hogy ... az övénél szigorúbban egyetlen szem se fedezhette volna föl az egyház elfogadott hittanának téves cikkelyeit, s nem volt hitjavitó Európában, a ki oly határozottsággal fogyasztotta, tépte és rontotta volna azt, a mit hamisnak és építette volna, a mit igaznak látott a maga helyén, s az igazságot annyira a gyakorlati élet vezérelvévé tette volna, — mint ő“ . . . * * * „A kálvini hitjavitás kísérlet a végre, hogy a bibliában kijelentetett isteni akaratot tegye a társas- és magán életviszony hív vezérévé,“ — mondja nagy igazán Fronde. Hitrendszere megalkotásánál tehát Kálvin Isten végeden tökéletességének elismeréséből indul ki. Isten, örök bölcseségénél fogva, ismervén az idők méhében levő emberi nemzedékeket, „a kiket tudott, el is választotta,“ „elhatározta, hogy mit akar, hogy minden egyes emberrel történjék. “ Minthogy Ádámban a lélek nemes tulajdonai az egész emberiségnek adattak, ha benne azok megromlottak: „rothadt törzsből csak rothadt ágak nőnek ; Ádám bűne átszármazván reánk (az élettan átöröklés törvénye néven ismeri!): positive gonoszak, megromlottak vagyunk testben, lélekben és kárhozatra menendők. De Isten egy második typusban, a Jézus Krisztusban, elválasztott közülünk némelyeket, nem saját érdemünkért, hanem végetlen kegyelméből, hogy szentekké tegyen, másokat pedig, az ő örök rendelése szerint, kárhozatra menni hagy. A praedestinatio e tanát, mint általában tudjuk, kezdetben Luther és követői is vallották, még pedig oly értelemben, hogy az emberi nem a bűneset folytán a tehetetlen tuskó vagy kőhöz lett hasonlóvá a jócselekvésben. Kálvin ellenben, bár az a főtörekvése, hogy kimutassa üdvünk vagy kárhozatunknak egyedül Isten akaratától függését: mégis határozottan tiltakozik az ellen a fölfogás ellen, hogy „az emberben végbemenő indítások nem külömböznek a kő hajításától,“és elismeri az ember természetes képességében az elfogadást és
