Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-10-13 / 41. szám
DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 692 691 visszautasítást, a törekvést a rosszra s az ellenállást a jónak . . . „Cacíit igitur homo providentia dei sic ordinante: séd suo vitio caditu . . . E paradoxonnak látszó kifejezéssel oldja meg a nehéz problémát, s Istennek kegyelem általi kiválasztását az önkényesség látszatától megóvandó : hangsúlyozza az ember elfogadó és visszautasító tevékenységét is. De még igy se látszik előtte az észkategóriák szerint bebizonyitottnak a dolog, s elismeri az ellenfél álláspontjának bizonyos jogosultságát, mondván : „decretum quidem horribile, fateor,“ azonban meggyőződése rendületlen s az isteni mély titok előtt bámulattal és csudálkozva áll meg. Ez az a specialis kálvini tan, mely nemcsak elleneink, hanem a mi hitünk vallói közül is sokakra nézve botránykozás kövévé lett. Pedig, hogy nem fatalismus, sem filosofiai determinismus: az nyilvánvaló. „Mig ugyanis a fatalismus — mondja helyesen Kálvin theologiájának tudós magyar ismertetője — az eszközözök és a cél számításon kívül hagyásával külső kényszer segélyével valósítja meg vak szándékát: addig a keresztyén praedestinatio-tannak van érzéke az alapot (Isten szeretete), az objectiv feltételt (Krisztus müve), a subjecUvet (hit), a végcélt (örökélet) önmagában egységesen egyesíteni, vagy arra legalább törekedni; . . , s (a praedestinatio-tan) az üdvbizonyosság vallásos érdekét képviseli és ... a végeredmény bizonyságáért küzd.“ Mondják, hogy káros az erkölcsiségre s Istennek rabszolgájává teszi az embert. Ellenkezőleg ; Kálvinról elmondhatjuk: Isten kiválasztotta őt, hogy szentté tegye ! Es követői : a francia hugenották, a magyar kálvinisták, az angol puritánok és a skót convenanterek nem a lelkiismereti és nemzeti szabadságért küzdÖtték-e meg titáni harcaikat ? . . .“ Soraikba vonzották,— mint Fronde mondja, — Nyűgöt-Európának majdnem minden egyénét, a ki gyűlölte a hazugságot. Letiportattak, de újból fölkeltek. Szétszórták és szakgatták, de semmiféle hatalom meg vem hajthatta vagy olthatta őket. Volt számos hibájuk; de a ki büntelen, az vessen rájuk követ! Embertől nem féltek ; annál inkább visszaborzadtak azonban minden olyantól, a mit szándékos hazugságnak, tisztátalanságnak avagy erkölcsileg rossznak ismertek föl. Az Angol- és Skóthonban (s mondhatjuk : más református államokban is !) mostanság is föltalálható lelkiismereti aggodalom a gonosz tettek miatt : annak a meggyőződésnek a maradványa, melyet a kálvinisták oltottak a nép szivébe.u Azt is ellenvetik, hogy a praedestiuatiotan észszel ki nem magyarázható és önkényes. Igaz, Kálvin nem tudta ezt teljesen megnyugtatólag észokokkal megmagyarázni, de a minek bizonyságáról rendíthetetlenül meg volt győződve: az üdvre való isteni kiválasztással nem egyező működést mutat-e föl a természettudomány a kiválasztás törvényében ? Mondhatjuk erről is, hogy önkényes és érthetetlen, mert az ok, az eszköz és a eél nem a teremtmény, hanem a teremtő kezében van. S ily értelemben önkényes és fölfoghatatlan minden egyetemes isteni vagy természeti törvény. Miért jegecedik egy vagy más ásvány mindig egy azon jegecedési törvények szerint ? Honnét van az, hogy három, — mikroskópi vizsgálatok szerint egymástól nem külömböző protoplasma közül az egyikből fa, a másikból kutya s a harmadikból ember fejlődik ? Ki rendezi az egyedi kiválást s ki osztogatja az egyéni tulajdonokat? Mindez, mint emberi ész által ki nem magyarázható titok, a végső okra, az értelmes rendezőre, Istenre mutat szerzőül. Testi életünk ő tőle vagyon; s a lelki, szellemi is épp úgy az ő ajándéka ! ö minden életnek forrása. Ő a tökéletes értelem és szeretet. S ha e kettőben hozzá hasonlók igyekszünk lenni, ha a Jézus Krisztusban — mint az emberiség ideális alakjában — nyilvánult isteni üdverőt elfogadjuk: üdvösségünk biztosítva van ; ha pedig visszautasítjuk: az elsatnyulás törvénye alapján erkölcsileg elfajulunk,— kárhozat gyermekei vagyunk. Vagy Kálvin nyelvén szólva : Cadit homo providentia Dei sic ordinante : séd suo vitio cadit! Kálvinnak a vallás eredete- és lényegéről való' theologiai felfogása is egészen vallásos. Szerinte; a vallás eredete a velünk született istentudatból s az ez által bennünk támasztott önismeretből értendő meg. Es ha megtudtuk, a mit Isten felől tudni kell, a mi az ő dicsőségére szolgál és nekünk hasznos, hogy ő a mi Istenünk; ennek tudata, ennek mély érzete a vallásnak lényege. E velünk született istentudatot, mintegy harmattal megújítva, Isten folytonosan táplálja, hogy a eélt: az istenismeretet, s rendeltetésünket: az ő dicsőségét elérhessük. Istennek e továbbfejtő, tápláló működése : az ő önkijelentése. Ez a kijelentés hármas: az irrationalis (természet) s a rationalis (ember) világban való közvetett és az üdvéletben való, — melynek képviselője a szentirás —• közvetlen önkijelentése. És bár az írás absolut hitelességű tekintély a más kettővel szemben : alig van a keresztyén hittudósok között Kálvinnál nagyobb méltánylója a természetben nyilvánult isteni kijelentésnek. Midőn azonban Istennek a természetben és embervilágban történt revelatiója nem elégséges többé: „« néma tanítók helyett, mintegy megnyitván szent száját, Isten saját maga szól mi velünk, — az ö igéjében !“ A szentirást minden más irattól megkülömbözteti az, hogy istenigéje, a mi mellett föl tétlen érvényű bizonyíték: a Szentlélek belső bizonyságtétele s ennek bennünk való nyilvánulása a hit, melyet Istennek lelke pecsétel meg a mi szivünkben. És ezt a nemes fölfpgásu inspiratio-tant egyaránt kiterjeszti Kálvin az Írásnak nemcsak új-, hanem ószövetségi részére is, mint a melyben a „logos incarnandus“ vala és a mely a Krisztusra vezérlő mester s az üdvreménység megőrizője. S mig egyfelől a történeti összefüggés e szemelőtt tartásával előkészíti és megkönnyíti útját az összehasonlító vallástörténetnek, a krisztusi vallás kifejlődését és méltánylását illetőleg; másfelől, midőn a vallás tárgyalásánál nem szakit a minden tudományban nélkülözhetetlen fiiosofiai gondolkozással és vizsgálata tárgyává a vallás psychologiáját i teszi, nemcsak a rnysticismusba sülyedés és az üres fo-
