Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1901-09-08 / 36. szám

609

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

610

dérinek az lesz, hogy még annak a meglevő szőkébb munkakörnek teendői sem találnak bennük eléggé buzgó és szorgalmas intézőre.

Sőt azt sem tekinthetjük kizártnak, hogy a létfentartás hatalmas ösztöne, a boldogulás erős vágya felülkerekedik az emberben. A még ifjú ismeretlen nevű lelkész a választó egyházban meg nem jelenhetvén önismertetés végett, nem egyszer az önajánlás ugyancsak tiltott eszközéhez folyamodik; mi több, titkon úti költséget s bizonyos napidijat is kész felajánlani, csakhogy a költekezéstől idegenkedő egyház küldöttségét szolgálati helyére édesgesse. Ls ezen nem lehet olyan nagyon csodálkozni !

Mindezektől eltekintve is követelnünk kell a próbaszónoklás életbeléptetését a népfelségi jog szent nevében. Ne 4-5, vagy mondjuk: 8—10 paphallgató küldöttségbeli ember válasszon, mint ma igen sok esetben történik ; hanem válasszon törvényadta jogánál fogva ne csak látszólag, de tényleg és valósággal is az adózó egyházközönség alkotmányos többsége, válasszon saját fülével és szemével szerzett meggyőződése, nem pedig mint a mostani rendszer mellett egyedül lehető, a küldöttség többé-kevésbbé alapos véleményezése nyomán.

Aligha tévedek, ha épen e körülmény miatt a kifogásolt 209. §-ban lappangó kandidatiót látok, nem ugyan az egyházmegye, hanem a mi ennél sokkal veszedelmesebb, néhány szájas népvezér számára. Még csak hagyján volna, ha aztán azok a kiküldöttek minden mellékes érdek és kilátás nélkül, pusztán a szerzett benyomások alapján számolnának be megbízatásuk eredményéről. — Ámde — mint eoncrét esetek ismeretéből mondhatom, — a megbízott urak, némely tisztes kivételtől eltekintve, amúgy négy szem között holmi lionqrariurnféle felöl is szoktak puhatolózni nagy ravaszsággal s még nagyobb hivalkodással hangoztatván, hogy a községben övék az ország, a hatalom és dicsőség. Sőt azt is kitapogatják, minő politikai pártállást foglal el az illető pályázó és körülbelül mekkora erély áll rendelkezésére az egyház kormányzása dolgában. S ha a politikai hitvallás egyezik a kiküldöttekével, ha a lelkész minél inkább amolyan „anyámasszony katonája,“ a kinek energiája remény szerint aligha fogja feszélyezni, önös céljaiban, terveiben aligha fogja zavarni a ha talmára sok helyt annyira féltékeny demagógiát, akkor vivát! Máskülönben pedig elhegedülte szent Dávid szegény lelkésznek a megválasztatását, mivel a paphallgatók a közvetlen szemléletből mit sem tudó, tájékozatlan választó nép előtt összehordanak hetethavat, kifundálnak minden valótlanságot a végből, hogy az egyébiránt minden jogos igényt kielégítő egyén megválasztását jó előre lehetetlenné tegyék s olyan pályázó felé tereljék a figyelmet, kinek szellemi, erkölcsi gyengesége háboritlan uralmat enged az egyházban a néptribunusoknak, s kiben erkölcsi mivoltánál ép úgy, mint anyagi helyzeténél fogva meg van a hajlandóság azon vétség elkövetésére, melyet a kánonjogból „simonia“ nevezet alatt ismerünk.

Ellenben kétségtelen, hogy ha a választó sokaság

szemtől szembe láthatná s hallhatná a pályázókat, nem mondom : elenyésznék minden visszaélés, de bizonyára ritkulnának a törvénytelen eszközök használatba vételének esetei. Egy egész közönség nagyon nehezen mozgósítható holmi alantas tekintetek érdekében, kivált ha a próbaszónoklás alkalmával nyert benyomásai hathatósan nógatják, hogy minden idegen érdek félretételével az egyház jövőjét, javát tartsa szem előtt s ne mellőzze azt. ki jóllehet a gyülekezet többségének elveitől eltérő politikai nézeteknek hódol, s eszem-iszomra nem költ, de a mi fő : valóban jámbor és bölcs szolgája Isten igéjének. Van a mi jó kálvinista népünkben elég józanság és okosság ahhoz, hogy nem szegődve egyes véres szájú helyi hatalmasság uszályhordozójául, megválassza helyesen a maga emberét; s van annyi jó erkölcs, hogy tudva önző érdekeknek ne szolgáljon. Csak módot kell neki a próbaszónoklás behozatala által nyújtani arra, miszerint a maga természetes esze, érzéke után indulhasson, ne pedig rosszakaratú népbolonditók által beléje suggeralt vélekedés utján legyen kénytelen haladni s pl. félszemére vaknak, jobb kezén három ujjúnak, meggörbedt hátú 60 — 70 éves aggnak ne higyje azt a pályázót, a kinek mindkét szeme ép s látása vetekedik a hiuzéval, keze ment minden csonkaságtól s még a három X-t is alig lépte túl s minden hibája csak annyi, hogy egy vagy más okból nem nyerte meg a paphallgató küldöttség „magas“ tetszését. A tévútra vezetés, a cselfogás ezerféle neme burjánzott fel a 2ü9. §. talaján s a krypto-kándidationalis rendszer sok keserű gyümölcsöt termett már nem csak a lelkészek, de különösen az egyházi olygarchia hatalmának kiszolgáltatva levő gyülekezetek számára. Igaz lehet mindez, szólhatnak némelyek, de az a nagy bibéje az egyházi próbaszónoklásnak, hogy kivált idősebb és hírnevesebb lelkészek önérzetét sértené. Azonban ha ez igaz lenne, úgy annak is igaznak kellene lenni, hogy a pályázat utján való választás próbaszónoklás nélkül is csorbát ejt az önbecsérzeten, mert hiszen ez esetben sem a választó gyülekezet keresi fel meghívásával a lelkészt, hanem a lelkész teszi folyamodványa benyújtásával a kezdeményező lépést. Ámde ebben semmi megaláztatást nem látok. Szomorú dolog is volna, ha mindazon lelkészek, kik pályázat utján választattak meg hivatalukra, sértetlen önérzettel nem dicsekedhetnének ; szomorú volna, ha az egyház olyan kenyeret adna szolgáinak, melyhez legtöbb esetben a választás mikéntje folytán pirító emlékek fűződnek. Nem a próbaszónoklás csökkenti a lelkészi kar tekintélyét, óh nem ! hanem rontja minden próbaszónoklás nélkül is az olyan megválasztás, mely az önérzetet annyira dagasztó meghívás módján ment ugyan végbe, de a meghívásnál szerepeltek olyan titkon működő rugók és tényezők, melyeket nagyon tanácsos mind a sírig a btinleplezés figefaleveleivel takargatni.

Ekként gondolkozik e tárgyban a legtöbb külföldi helv. hitv. egyház, melyekben tudtommal régi idők óta dívik a próbaszónoklás intézménye a nélkül, hogy e miatt az önérzet sérelmének káros következményeiről