Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1901-09-08 / 36. szám

607

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

608

A részletes kidolgozás majd pótolni fogja a hiányokat és el fogja tüntetni azt a néhány nehézséget, mely gátolja a kivitel könnyűségét.

Nem az én dicsőségem, hanem a vallástanitás eredményesebbé tétele érdekében kérem.

Kovács Bertalan.

Egyházi próbaszónoklás.

Új alkotmányozó zsinat küszöbén állunk. Egy év, legfeljebb két év, s a zsinatnak mindnyájunk óhajtására, a törvény s a szorongató szükség parancsszavára egybe kell hivatni. Mint köztudomású dolog, illetékes helyről vettünk is megnyugtató nyilatkozatot, mely szerint egyházi törvényhozó testületünk a törvényszabta időpontban meg fogja kezdeni munkáját.

Már jóval a közmegnyugvást keltó' nyilatkozat elhangzása előtt jelentek meg egyházi lapjaink hasábjain cikkek, melyek a mai egyházi törvénykönyv hol egyik, hol másik §-át veszik bonckés alá s ajánlják annak vagy törlését vagy módosítását. Újabban meg egészen napi renden vannak az ily irányú értekezések, eszmecserék sajtóban, lelkészértekezleteken s magában a beszélgetésben.

Igen jól, igen helyesen van ez igy. Mert általában mindenkor, de kivált most, midőn nagy válság előtt áll any ászén tégy házunk, szükség van arra, hogy a hozandó törvények ne az öiletszeriiség, ne az elhirtelenkedés bélyegét viseljék magukon, hanem az érvek és ellenérvek tüzkohójában megtisztult elvek s igazságok kifejezései, betűbe öntött alakjai legyenek. Éhez képest erkölcsi kötelességének kell, hogy ismerje mindenki, mikép szót emeljen alkalmas helyen s kellő időben azon törvénycikkek ellen, melyek nézete szerint a tűnőiéiben levő időciklus alatt egy vagy más tekintetben nem állották meg a sarat, sőt talán ép ellenkezőleg a kívánatos jó rendnek, fegyelemnek hátramozditói, a közmegelégedésnek akadályai, a külső-belső haladásnak kerékkötői valának. Engem is a kötelesség bizonyos neme sarkal, a midőn ezúttal az érvényben levő törvények 209. §-a irányában táplált kifogásaimat a nyilvánosság fóruma elé viszem, a mint alább következik.

Az egyházi törvénynek idézett cikkét, mely tudvalevőleg a pályázó lelkészek próbaszónoklását szigorúan tiltja, törlendőnek véleményezem s helyébe beiktatandónak a fakultativ próbaprédikálás intézményét, a mint az ág. hitv. ev. testvéreinknél, sőt — ha jól tudom, — erdélyrészi helv. hitv. atyánkfiáinál is törvényes gyakorlatban van.

Nyomós okok szólnak ez intézmény behozatala mellett. Mindjárt elsőben is fontos argumentum mellette, hogy általa eleje vétetnék sok ohj keserű csalódásnak, mi valóságos átok és szerencsétlenség súlyával nehezedik vagy a gyülekezetre, vagy a lelkészre, vagy esetleg mind a kettőre egyaránt. Ma tiltva lévén a választó ekklézsiában való próbaszónoklás, a gyülekezet megbízottak által s csak a szolgálati helyen szerezhet

magának olyan, a milyen meggyőződést az illető pályázó képességei felől. Szolgálati helyén sok esetben megtetszik a pályázó s meg is választatik. Eljön a beköszöntés ideje ; elhangzik az első prédikáció az uj gyülekezet szószékén . . . Boldog egyházközség, mely ekkor nagy fennszóval áldhatja Istent s dicsérheti a paphallgató küldöttséget, mondván : ez a mi szerelmes pásztorunk, kiben nekünk kedvünk telik ! De annál boldogtalanabb az, melynek tagjait az új lelkésznek már első fellépése alkalmával a csalódás lehangoló érzete ejti foglyul. Hogy honnan ered e csalódás?... Onnan, hogy az a lelkész, noha mindenkép megfelelő volt döbbeni helyén, új kathedráján, annak elhelyezése, a templom nagyobb volta, vagy más akustikai okoknál fogva nemcsak orgánumát illetőleg, hanem külső megjelenés dolgában sem érvényesülhet oly előnyösen, mint régebbi gyülekezete körében.

Azután meg az is bizonyos, hogy minden egyéb egyháznak meg van a maga külön physiognomiája, egyénisége, s minden munkakörnek meg vannak a maga saját viszonyai, követelményei, melyeket, ha csak amúgy egy futópillantással is, áttekinteni : szerfelett kívánatos volna. Mert számtalan példa védi azon állításomat^ hogy egy lelkész mig egykori őrállomásán az ottani körülmények között az Urnák hű és vitéz katonájának bizonyult, addig újabb működési terén egy és más körülmény befolyása következtében meglankad, a hívek vele való elégiiletlenségének most csendesebb, majd hangosabb háborgása kedvét szegi, s a kárt főként istenországának szent ügye szenvedi.

Azonban nemcsak e veszedelem elkeriilhetésének szempontja, hanem az osztó igazság is azt követeli, hogy a próbaszónoklás megengedtessék. A mostani szigorú tilalom, melyet a 209. §. foglal magában, útját állja az ifjabb lelkészek, különösen a káplánok előmenetelének. Hány ifjú lelkész szolgál mintegy eltemetve, távol a nagyobb egyházi gócpontoktól, gyülekezetektől gyéren népesített egyházvidéken, messze a forgalmi érintkezési helyektől, valamely igénytelen falucskában. Egyéni sajátságaik mindenképen minősítenék őket arra, hogy kiemelkedjenek az ismeretlenség homályából s hívek lévén a kevesen, többre bízassanak. De, mert a szolgálati helyről mozdulniok tilos, fiatal M koruknál fogva ismeretlen nevök pedig nem vonzván szolgálatuk helyére a sokszor tulosan takarékos egyház paphallgató küldöttségét: elviszik előlük a pálmát minden verseny nélkül kevésbbé érdemesek, kiknek nagy szerencséjük tartózkodási helyök földrajzi fekvésében rejlett és semmi másban. így esik meg sokszor, hogy „nem a gyorsaké a futás, nem az erőseké a diadal.“ így esik meg gyakorta, hogy a széptehetségü, nagyratörekvő lelkészek nemes ambíciója megfelelő munkatér hiányában sok részben meddő maradni kénytelen, a mi szintén csak az anyaszentegyház vesztesége. E veszteséget tetézi egy másik. Emberek vagyunk mindannyian. A tapasztalt mellőztetés, a sikertelen előretörés méltó csiiggedésbe ejt; a csüggedés megbénítja erőnket, lassan-lassan elsorvasztja keblünkben a benső hivatást s a vége min-