Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-08-11 / 32. szám
541 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 542 hazára ma is több tekintetben lidércnyomásként nehezedő német szellem uralma feszélyez ; másfelől a kisebb és nagyobb testek egymáshoz való vonzódásának természeti törvényeire tekintve. Mindezt számitásba nem véve is, sokkal erősebbnek, hatalmasabbnak, ellenállhatatlanabbnak tartom azt a világhódító utakon megkoszorúzott isteni igazságot, mely a kereszre feszitett örök szeretet evangéliumában uralkodik e földön, semhogy azt a mindenképen túlhaladott s tiszteletben Izrael fiai előtt is nagyban gyengült mozaismustól féltenünk kellene. Úgy hogy én, mint keresztyén ember restelkedem, valahányszor róro. kath. felebarátaink gyáván, kishitüen jajveszékelnek, kiáltván: vége a keresztyén vallásnak, tülszárnvalnak bennünket a zsidók. Csak dolgozzunk, de ám a szeretet és nem a gyűlölet mezején : igy a bennünk lakozó szeretet megtart még az oroszlánok .vermében is. (Folyt, köv.) G. Szabó Mihály. Könyvből imádkozzunk-e vagy szabadon ? *) A „Prof. Egyh. és Isk. Lap“ 18. és 19-ik számaiban Szabó Aladár a lelkészképzéséről értekezvén, cikkének végén ezeket írja : „Nekünk is, távol attól, bogy anyakönyvezés és az administrativ teendők végeztetését tekinteniük gyakorlati lelkészi munkának vagy az előre megirt imák olvasását s a más által irt és bemagolt prédikációk elszavalását: be kellene állítanunk a fiatal theologust a felügyeletünk alatt végzendő evang. munkába.“ „Hadd tanulna meg kis körben, de valóban imádkozni, s ne tekintené az imát valami előre megírandó és elszavalandó ékesszólása műnek, hanem igazán Istenhez fordulásnak, a melynek a szívből kell fakadnia.« VA szószékbe nem volna szabad felereszteni senkit, a ki szivéből fakadó imával és saját maga által készített beszéddel nem tud az Isten és a gyülekezet elé állani. Valóban manapság a lelkész legfőbb teendőjét már a gymnasiumi növendék elvégzi, hanem természetesen gymnasistához illő módon t. i. leolvas egy imát s elmond egy más által megirt beszédet, a mely az ő lelkét soha meg nem mozdította s át nem hatotta.“ Mivel ezen szavak egyik legtekintélyesebb egyházi lapunkban, saját theol. tanárunk tollából láttak napvilágot, érdekes, sőt szükséges dolognak tartom, hogy azok felett egy kissé elmélkedjünk. Szokatlanul megdöbbentő az a szinte gúnyosan kicsinylő szavakban kifejezett határozottság, raelylyel Szabó Aladár pálcát tör „az előre megirt imák leolvasása s a más által irt és bemagolt prédikációk elszavalása“ felett. Másfél évig voltam b. e. Pap Gábor püspök ur mellett segédlelkész. Elég gyakran végzett úgy templomi, mint temetési, esketési functiót, de egyetlen egyszer se láttam, hogy az előre megirt, vagy nyomtatásban megjelent imádságát ne úgy olvasta volna. Egyik másik más által megirt és általam nem „bemagolt“, de megtanult s elmondott prédikációra ráismervén, a püspök b E cikk már hetek óta várt megjelenésére. Szerk. főnök nem hogy megdorgált volna, hanem megtörtént, hogy nyíltan bevallotta, hogy ő azt ekkor vagy akkor, itt vagy amott mondotta el. Pedig a ki Pap Gábort ismerte, merné-e róla azt állítani, hogy kényelemből vagy gondolatszegénységből olvasta az imádságot ? Révész Bálint püspökünk bizonyára nem hiúságból vagy üzleti célból adta sajtó alá örökszép imádságait, hanem azért tette papirra, hogy azokat maga is használja és lelkésztársait is segítse az Örökkévalóhoz való emelkedésben. Ezért mondja köznapi imádságainak előszavában : „Isten megsegített, hogy munkásságom második zsengéjét is közrebocsássam és átnyújtsam használatul az Ur szolgáinak kezökbe. Csak azt kérem, hogy a holt betűkbe leheljen a buzgóság, — érzésteljes felmondás életet, melegséget, mely áthassa a gyülekezetét is és ezáltal el legyen érve az imádkozás célja.“ Ha Szabó Aladár felfogását helyeselnők és az előre kidolgozott és leirott vagy épen nyomtatott könyvből való imádkozást egyszerű fel vagy leolvasásnak nyilvánítanák : akkor azt kellene mondanunk, hogy a reformáció kezdetétől egész napjainkig, Melius Péter és Heltay Gáspártól egész Szász Károly és Csiky Lajosig minden imádságirónk csak a nagy közönség és a lelkészek buzgóságtalanságának és kényelemszeretetének tiszkét fuvogatták, a helyett, hogy segítették volna a lelket ég felé való szabad és közvetlen repülésében. Volt alkalmam könyvnélkül imádkozó, nagytudományu lelkészt tanulmányozni, de bizony az ő emlékének kisebbítése nélkül vallom, hogy nem egy imádsága nem volt reára és a hallgatóságra olyan hatással, mint akárhány legátusnak Révész, Borsodi, Gyöngyössy stb. imakönyveiből való nleolvasása.u De nem is lehet ez másképen. A naponként vagy csak hetenként való gyülekezeti imádkozás előbb-utóbb kimerítik még a legtehetségesebb, a jó és szép imádság tulajdonságaival legnagyobb mértékben felruházott egyházi férfit is. Ha gyakorta mozog ugyanazon gondolatkörben, ha szép és megható kifejezései ismerősökké, megszokottakká lesznek hívei előtt, bizony előbb-utóbb unalmassá válik. Pedig nem szabad felednünk azt sem, hogy csak Istennek különös ajándékából, rendkívüli tehetségeknek adatott, hogy minden előkészület nélkül rögtönözve tudjanak szépen és jól imádkozni egyes kiváló alkalmakkor. Az a baptisták, nazarénusok, quäkerek, methodisták és egyéb szektáskodók által annyira hangoztatott belső inspiráció én előttem, imádkozni szerető kálvinista lelkész előtt, bizonyos fokú szemfényvesztésnek teszik és 11 évi lelkészi gyakorlatom után kénytelen vagyok azt gondolni, hogy csekély variációval mindig ugyanazon, tehát előre tudott imádsággal áll elő az illető, magyarul „hasból imádkozó.“ Még az egyházi beszédnél is megkívánja értelmes és kevésbé értelmes, de tanulni vágyó hallgatóságunk, hogy a lelkész a jól feldolgozott szöveget válogatott kifejezésekkel, folyékonyan adja elő és a készületlen - ségnek még látszata se legyen beszédén. Bizonyára még intelligens elemünk is szivesebben hallgatja nagy egy-32*
