Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-08-11 / 32. szám
539 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 540 letben történt, e törvénycikk végrehajtásának gondolata a küszöbön álló követválasztásoknál CT zászlókra irt harci jelszó gyanánt használta tik. Követjelöltektől ez irányban reversalisokat követelni: a milyen néppárti, helyesebben mondva: pápista mintáról vett haszontalan utánzat, ép annyira igen alkalmas arra, hogy ismét világra hozza az instructiók elavult, s a reversalisok kárhozatos rendszerét s jó ideig valóságos istencsapásként lebegjen ama nagy horderejű törvénycikkhez fűződő állami, nemzeti, anyagi és szellemi érdekek felett. Ha erről néhol megfeledkeztek, ez semmi mást nem bizonyít, minthogy ott a keserű pohár immár csordulásig megtelt, a bizalom az államtényezők iránt egészen kiveszett, a mi nem is épen csoda, ha elgondoljuk, mennyi jajszó nyilallott végig a hazán a nyomorral küzdő szinmagyar református nép ajakáról s a segedelem a ministerelnök szájában hangzatos frázissá kopott „jog, törvény és igazság" ellenére még mindig „késik az éji homályban.“ Pedig egy szó, mint száz : az 1848. XX. t.cikket, ha nem volna, is, megkellene hozni s haladék nélkül végrehajtani, már akár tetszenék ez a nagylelkű, a hon-és emberszeretettől lángoló (?) „Alkotmánynak,“ akár nem. Ezt nem is annyira felekezeti, mint sokkal inkább előkelő állami érdek követelné. Mivel azonban a törvény megvan, a nemzet obligót vállalt: lehet is, kell is az életbeléptetést követelni. A jó „Alkotmány“ ugyan — pápaszemen nézvén a dolgokat, — abban a szent meggyőződésben él, hogy a szóban forgó törvény végre van hajtva. Azt Írja, nevezetesen némi bölcselmi bevezetés után : „A protestánsok a jogi paritást minden lehető téren elérték, sőt e paritás gunyjára sok irányban a befolyás, súly és döntő szerep aránytalan mértékben az ő kezükbe jutott.“ A mi e merész állítást illeti, rája egyszerűen csak annyit felelek, hogy azt a való élet erősen meghazudtolja. Vaskos ostobaság vagy szertelen dolog olyat mondani, hogy a főrendiházi reform — még ha talán kielégítő méretű volna is, „non plus ultrája,“ netovábbja volna annak a tökéletes egyenlőségnek és viszonosságnak, melyet az 1848. XX. t.-cikk proclamalt. Eg a földtől nincsen olyan távol, mint e törvény a jogi paritásban határozódó megvalósuláshoz. Mennyiben ? azt ne kérdezze az „Alkotmány.- Hasábok kellenének a hiányok elsorolására. Különben is fel voltak azok már a protestáns sajtóban eleget emlegetve ; miért nem vett magának annyi fáradságot az „Alkotmány“ cikkezője, hogy c hiányoknak listáját felkutassa ? Avagy talán — a mint a lehető téren kifejezése sejtenem engedi, tud valamit a nyilvánosság előtt már többször ismertetett fogyatkozásairól a jogegyenlőségnek, de szerinte a hiányok pótlása a „non possumus“ embertelen jeligéjénél fogva tilalmas? Nincs kétség benne, hogy az „Alkotmány“ s a vele egy követ fúvó ultramontán tábor igy gondolkozik magában : A prot. püspökök főrendekké magasztaltattak, a koronaőrzés jogában részesek a protestánsok is; baj, baj, de hát, már ezt tűrni kell; hanem aztán tovább nem szabad mennünk, mert minden további érvényesülése a jogegyenlőség magasztos elvének homályt boritana az állam r. kath. jellegére. Ohó ! elhisszük, hogy ez nagy bökkenő volna az uralomvágytól ösztönzött, a hatalom és tekintély külső eszközeivel s hiú fényével domináló klerikalismusra. De .mit törődjék ezzel a testvérszeretettől dobogó s nemzetéért aggódó honfi szív. Salus reipublicae suprema lex! S már csak ezért sem érhetjük be együgyüek módjára annyival, hogy az állam csak szemünket kápráztassa az 1848. XX. t.-cikkben lefektetett jogegyenlőséggel, mint Írott malaszttal, mondván : „Videtis, séd non bibetis !- Nem bizony, bármint fenekedjenek is ellenünk a „hegyen túl“ ; bármint fájlalja is az „Alkotmány,“ hogy sok irányban a befolyás, súly és döntő szerep aránytalan mértékben a protestánsok kezébe jutott.“ Mellesleg megjegyezve ez utóbbi szánalmas feljajdulásban van egy kis igazság. Úgy de ez a tény nem államjogi téren konstatálható s nem törvénytelenség forrásából merült, hanem tulajdonitandó az egyedül és kizárólag a protestantismusban Istentől elhelyezett s a népességi arányhoz mérten tagadhatatlanul tetemes értelmi és erkölcsi tőkével való hű sáfárkodásnak, a mi a protestáns neveléstanitás örök érdeme és dicsősége. Azonban e körülmény magában véve is elég nyomós ok arra nézve, hogy az állam a megbecsülhetetlen nemzetfentartási szolgálatokra hivatott protestáns félekezeteknek — mig nem késő — az 1848. XX. t.-c. tényleges, tökéletes végrehajtásával segítségére siessen, meg nem ijedve a mumustól, melyet az „Alkotmány“ ezen szavakban igyekszik rémségessé festeni a nyulszivüek előtt: „A teljes paritás jogcímén érvényesülni törekvő nem keresztyén irányzatnak nagyon könnyen előállítható túlsúlya folytán ennek az országnak keresztyén államrendje . . . mint zsákmány, egy harmadik tényező zsebébe hull.“ Gondolom, itl a harmadik tényező alatt a zsidóság értetik. Azonban el sem tudom képzelni, mimódon lehetne az a félmilliónyi zsidóság a 18—19 millió lelket számláló keresztyénségnek végveszedelme. Nyílt szemekkel lehetetlen meg nem látni azon assimiláló hatást, befolyást, melyet hazánkban a-magyar kristianismus a zsidóság vallási és nemzetiségi életére gyakorolt. 8 ha tán az áthasonitás, a felszívás nem elég gyors ütemben történik : egyik oka ennek épen az a kizárólagosság és túlhajtott idegenkedés, melylyel a keresztyén társadalom a zsidó polgártársak irányában mai napig viselteték. Biztat a reménység, hogy e téren is rohamosabb, örvendetesebb előhaladással találkozunk akkor, ha a zsidóvallásuak minden ponton bevétetnek az alkotmány sáncaiba s nekik is ugyanazon mértékkel fog mérni az állam, mint másfelekezetbelieknek. Egyébiránt nálunk az elzsidósodástól félni nem egyéb rémlátásnál, egyfelől a zsidóság alkalmazkodni tudó és szerető természete következtében, mit csak a
