Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1901-07-07 / 27. szám

445

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

446

Tisztelt Közönség! Kedves Barátaim ! Egykor Tan ulótársaim!

Szívélyesen ödvözlöm a fényes közönséget. Szivem egész melegével köszöntelek benneteket kedves tanulósaim ezen ünnepélyen, a mikor eljöttetek ide, a mi gyermek reményeink és bánataink tanyájára, bogy a „nekünk nagyidökről“ megemlékezzünk, hogy 30 évi távoliét után egymást ismét viszontláthassuk. Elzarándokoltatok e mi Mekkánkba, hogy ma örömtüzeket gyújtsunk, a hála és kegyelet oltárán áldozzunk, melynek füstje, — nem kétlem, — felhat az Egekbe.

Az Istenházában elhangzott magas szárnyalásu szentbeszéd és a szent zsolozsmáknak ájtatos éneklése vallásos ihlettel töltött be. E magas fokú ihletetség mámorától ittassan tántorogva jöttem ide és most az öröm és bánat vegyes érzésével itt állok előttetek Kedves Barátim, hogy a nekem, — a méltatlannak jutott, engemet érdem nélkül kitüntető feladatnak megfelelni igyekezzem, vagy legalább is megkíséreljem.

Az öröm erzese tölti el valómat ezen ünnepélyes pillanatban, mert, — én Istenem, — lehet-e nagyobb öröm, lehet-e nagyobb boldogság, mint midőn 30 évi távoliét után az egymást szerető barátok, hajdan tanulótársak egymást viszont láthatják ? a mikor ennyi, — egymás jólétéért epedő szív dobbanását ily közelben hallhatjuk ? Igaz ugyan, hogy a halál megritkitotta sorainkat, az élet gondja barázdákat szántott arcunkon és ha nem is fehérre , — de legalább is deresre festette az egykor „holló hajfürtjeinket.“ És mégis, — mégis oly dicső kép ez, melynek szemlélésénél feltárul előttem a múlt, fel azon idők emléke, a midőn 30 évvel ezelőtt bizonytalan léptekkel indultunk el, hogy az „érettségi vizsga“ keserveit átéljük, a mikor a szerencsésen, vagy épen sikeresen átélt küzdelmek után, gyermeki örömmel eltelve, — ölelkezve és csókolózva vettünk búcsút egymástól és elindultunk szélylyel e hazába, — a szélrózsa minden irányába ! Oh! mily édes a visszaemlékezés; oh mily dicső kép, melynek szemlélésénél oly zsivesen elmerengnék, ... de nem lehet, — mert:

A bánat érzése sincs távol tőlem ez ünnepélyes pillanatban. Üröm csepp is kerül az öröm kelyhébe. A bánat is kikéri jogát és részét veszi ez ünnepségből. S nem kétlem kedves Barátaim, — ha mint Marius Carthago romjain, — keseregnék, - oldhatnám meg legsikeresebben feladatomat. Igen mert ha csak egy boldog emlékű tanárunknak sokszor fülünkbe csengett s 30 évvel ezelőtt mosolyt keltő mondását idézem is: „sokakat látok, a kik

nincsenek itt,“ mennyi keserű van ennek visszaidézésében. Avagy egy másik tudós tanárunk búcsújának végszavait idézzem: „ Most pedig urak, jól nézzék meg egymást és e képet jól elzárják emlékükbe, mert ha e terem ajtai felnyílnak, az Ur minden hatalma sem állítja többé e képet össze.“ Oh mily fájó ezen igazság felemlitése !

De bánatunk még fokozódik ama valósággal, hogy ma már nincs, —- nincs egysem életben azon tudós és kedves tanáraink közül, kiknek keze alatt növekedtünk és lettünk „érettek.“ Kiknek ajkairól, mint édes mézet szívtuk magunkba a tudomány elemeit. A bölcső dala nem

oly édes, mint az ő ajkukról elhangzott „oktató szó.a Meghaltak mindanyian s nincs és nem lehet egy is itt, hogy legalább egy meleg kézszoritásban fejezhetnők ki hálánkat.

Meghaltak ők, alusszák a halhatatlanok álmát és zúgolódnám is a sors e kegyetlen játéka miatt, de nem, nem és nem, mert: „gyenge panasz szózat, bántja nagy álmaikat.“ És fájdalommá lesz bánatunk ama tudattal; hogy már most itt, az ünnepség kezdetén előre veti setét árnyékát a „válás gondolata.“ Mindnyájan érezzük, sőt bizton tudjuk, hogy alig pár óra választ el bennünket azon időpontól, a mikor ismét búcsút veszünk egymástól, és a mikor, s ez úttal legtöbbeteknek, — utolsó Istenhozzádot rebeg ajkunk !

Ily vegyes érzelmektől áthatva, gyengeségem tudatában azért vállalkoztam e kitüntető szerepre, mert tudom, hogy nem „ Demosthenest“ kerestetek bennem, — mert azt hiába is kerestétek volna, —-- hanem egy barátot, ki ma is 30 év után, 30 év előtti gyermeteg hévvel sze rét benneteket. A ki 30 évvel ezelőtt mindannyiótok osztatlan szeretetével vettem búcsút tőletek; — mert tudtam, nem kívánjátok, hogy „régi dalt zengjek régi dicsőségrőlhanem megelégesztek ha gyenge, mondhatnám pongyola beszédem tenorja a hála és kegyelet leend. Nem Minervát, de szivet kerestetek, s legyek én ezután szerénytelen, ezt meg is találtátok, mert valóban szivem kíván szólani hozzátok !

De mit ? E kérdés veti fel hydra fejét; de nem azért, mintha nem volna anyag a beszédhez, hisz egy egész világtenger terül el előttem, csak kezemet keli kinyújtani s csak azért aggódom, mert félek, hogy rossz helyről indulok ki és érzelmeimtől elragadva, nem találok révpartot. E lelki tusámban azonban segítségemre jött Clio és eszembe jut, hogy Napoleon midőn hadseregét a pircinei hegyeken átvezette, igy köszöntötte: „Katonák 40 év-század dicsőssége tekint le rátok.“ Én pedig ezen ünnepélyen igy köszöntelek bennetehet, Kedves Barátaim ! három évtized dicsőssége mosolyog le rátok 1“ Negyven évszázad nagy idő, 3 évtized kicsiny numerus. Merésznek látszik e két szám egymás mellé állítása, de csak látszik, mert a 30 évszázad ép oly kis idő a nagy mindenségben, mint a milyen nagy idő a 3 évtized egy ember életében. A koszorús költő szent énekeiben megénekelte : „ Uram ! Ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapnak elmúlása.“ Úgy vélem tehát legkönnyebben megoldani feladatomat, ha azon kincsekről, melyek homlokatokat bearanyozzák, — emlékezem meg röviden.

Ne féljetek, nem minden kincsekről fogok megemlékezni, sőt ígérem, hogy rövidebb fogok lenni, mint türelmetek.

Az első drága kincs, mit homlokotokon ragyogni látok, az önzetlen hazaszeretet szent kincse. Igen, mert van-e vajon csak egy is közöttetek, avagy elődeitek és utódaitok között, kire a hazafiatlanság rút bélyegét rá sütni lehetne ? Nincs !

Nagy kincs ez édes barátim, nagy kincs a hazaszeretet szent kincse! E nélkül csak rabszolgák és nem szabad honpolgárok, e nélkül csak zsoldos katonák s nem