Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-07-07 / 27. szám
447 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 448 önfeláldozó bátor bajnokok lehetnénk. Többet ér ezen kincs India drága gyöngyénél. S ha meggondoljuk, hogy mi ezen kincset a „mi jóságos édes anyánk — Alma Materünk — a pápai reform, főiskola“ emlőiből szivtuk magunkba, kell, hogy örök hálát erezzünk iránta annál inkább, mert e kincs már magában oly nagy kincs, hogy ha egyéb kincset nem vittünk volna is ki ezen intézet falai közül az életbe : e kincs elég nagy arra, hogy mi ezen épülethez, mely Istennek hála, ma is „Moribus et Musis“ szolgáf mely, — mitől Éten óvja — még romjaiban is szent hely volna nekünk, mondom, kell, hogy ezen épülethez, mint egykor Mózes az égő csipkebokorhoz, fedetlen fővel és oldott saruval közeledjünk! Mivel háláljuk meg, mit adjunk ezért édes jó Anyánk neked!? Nem lesz kevés?? „Életünket és vérünket!u De vittünk mi édes barátim innét más, hasznos és értékesíthető kincset, vittünk elegendő tudományt, alapmiveltséget, úgy hogy mi hazánk bármelyik intézetében a legnagyobb könnyűséggel folytathattuk tanulmányainkat, sőt csak kis igyekezet és akarat kellett, azt sikerrel be is fejezhettük. Felvehettük a kesztyűt a más iskola növendékeivel az iskolában, fel az életben, s megálljuk helyünket becsülettel, mit az isteni gondviselés számunkra kijelölt! De vajon igaz-e? Ti magatok kedves Barátaim, egyen-egyen és összeségetekben adjátok meg erre a feleletet. Legyen áldott emléke kedves Tanárainknak érette! Engedelmetekkel még egy kincset hozok elő. De csak most látom, hogy forma hibába esem, mert engedelmeteket előre kellett volna kikérnem. Most már csak utólagos jóváhagyáztok reménye fejében nyitogatom ki kincses ládáitokat, mert e nélkül közönséges „Cassa-furó deliquensu lennék. Tehát édes Barátaim, még egy kincsről emlékezem meg röviden. Tudott dolog, hogy a pápai reform, főiskola mindenkori prestige-ét a szabadság és szabadelvüség képezte, erre vall hivatalos pecsétjében olvasható „Szabadon tenyészik, “ jeligéje. Szabadelvű volt a tanári szellem, sza badelvüség uralkodott a tanuló ifjúság között. Itt minden rendű, rangú és felekezetű tanuló békében élt egymással. És ezen eminenter felekezeti iskolában a más vallásfelekezetnek vallási érzékenysége soha meg nem sértve, de még csak érintve sem lett. Hála Isten! a mai ellenkező áramlat dacára, szeplőtlen tisztaságban visszahoztátok e szellemet ide. Ezen, mondhatnám tulon-tűl élvezett szabadság és uralkodott szabadelvüség mellett halhatatlan emlékű tanáraink nem feledkeztek meg a valláserkölcsös nevelésről sem. Tántorithatlau hithűséget csepegtettek belénk, úgy hogy mindannyian, mint megannyi apostolai vallásunknak és egyházunknak, e kincsesei telve léptünk ki az életbe, hol azt megőrizni mindenkori gondunkat képezte. Igaz-e de ? E tekintetben legyen szabad rá mutatni a nem rég lezajlott egyházpolitikai küzdelmekre, a hol a lelkiismeret szabadságáért mindannyian, mint valódi Titánok, oroszláni bátorsággal az első csatasorban küzdöttetek. Ne engedje az Isten, hogy valaha e kincset elveszthessétek! A mint kincses ládátok fürkésztem, még találtam egy kincset, de ezt nem nevezem meg, de jelzem, hogy ezen kincset engedelmetekkel, s annak ellenére is magammal viszem. De vegyétek érette hálámat és Ígéretemet, hogy nem élek vele vissza. És most birtokotokba bocsátom kincses ládáitokat, nehogy „sommás repositioval“ élhessetek. Midőn gyenge beszédem bezárni akarom, a kegyeletet es érzés emelése végett emlékezzünk meg volt kedves tanárainkról, a tudós Tarczy Lajos, Bocsor István ; a jószivü Váli Ferenc; a classicus miveltségü Szilágyi József, a János apostol lelkületű Tóth Dániel és az utolérhetetlen szorgalmú Szabó Károly volt tanáraink neveit és emlékét zárjuk sziveinkbe s ha e teremben végeztünk, jertek! zarándokoljunk ki sírjaikhoz, koszoruzzuk meg, áztassuk meg sírjukat a hála könnyeivel és vigyünk sirhalmaikról egy rögöt ereklyéül s adjuk azt át megőrzés végett kedveseinknek! Fogadja e fényes közönség, szives megjelenéséért hálánkat, hogy megjelenésükkel ez ünnepély fényét emelni szívesek voltak, (Szónok Mozsonyi Sándorhoz fordulva). Fogadd édes barátom, Istennek felszentelt szolgája, magas szárnyalása szent beszédedéit, melyben ajkaidról először hallottam hitem szerint Istennek igéjét hirdetni, fogadd köszönetemet. „ Beszéded olyan volt, mint a kelő nap, mely bearanyozta fejeinket“ és ünneppé avatta fel e napot! (Szónok Sziits Ákoshoz fordulva.) Vedd te is másik kedves barátom köszönetünket, hogy e kegyeletes és magasztos eszme megvalósulásáért lankadatlan szorgalommal dolgoztál és ezen ünnepély rendezésében oroszlán részed volt. Legyen jutalmad azon jóleső tudat, hogy örök hálára köteleztél bennünket és hogy mint az „érettségi vizsga“ az életben „mértföldmutató“ jelzőt jelent, azonképen Te is ezen napot világi életünkben „mértföldjeizővé“ tetted, melyre mindannyian szent áhítattal, vissza önérzettel, előre reménységgel tekintünk! Vedd köszönetünket ! És most Barátaim ! arra kérlek, hogy megítélésemnél ne biráirn, de jó barátaim legyetek, akkor fogyatékosságom elsekélyesedik. Esdve kérlek benneteket! hogy a mint én, az ősök és ellenség vérétől áztatott és szentelt földjére Hazánknak, elviszem ezen ünnep nagyságát és dicsőségét és azt orbi et urbi alkalmas és alkalmatlan időben hirdetem: Ti is ózonképpen cselekedjetek ! Kérem az Istent engedje meg, hogy a hazaszeretet és vallásosság szent tüze örök lánggal égjen bennetek! Isten áldjon, Isten éltessen beuneteket! Riadó éljenzéssel és tapsokkal fogadta a hallgatóság e gyönyörű beszédet. A jubilálók a szónokot valósággal kézről-kézre adták és mélyen meghatva köszönték meg neki a szívhez szóló szép szavakat. Ezután JSémeth Elek volt osztálytárs, most győri ügyvéd indítványozta, hogy úgy a templomi, valamint a most elhangzott szónoklat egész terjedelmében jegyzőkönyvben megörökitessék. Az indítvány azon kiegészítéssel, hogy nemcsak ezen
