Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-07-07 / 27. szám
443 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 444 nak a tudata, azon bizonytalanság, hogy nem tudjuk meddig tart, mikor változik, s a változással mi vár reánk, nem hagy-e el az erő, egészség, békesség. Látjuk-e még egymást, ki lesz közülünk az enyészet áldozata először, nem járunk-e úgy, mint Jób gyermekei, kiket vigság között ért a veszedelem. A múltat már tudjuk, a jelent, a melyben élünk látjuk, de a jövőből nem tudunk, nem látunk semmit, nem találunk feletetet sem a jövendőmondó könyvekben, sem az emberi elme számításaiban, sem a szív és lélek sejtelmeiben. De még a kétes bizonytalan sem zavarhatja meg örömünket, ha van sziveinkben isten iránt hit, bizalom és félelem, ha ezeket szivünk oltárán áldozatul bemutatjuk a jövőért. De hát képesek vagyunk-e erre ? Mielőtt e kérdésre megfelelnénk, engedjétek meg nekem, sőt vegyétek szívesen, ha egy mélyen járó munka olvasásának hatása alatt, betekintek az emberi természet világába. Az értelemnek Istentől ajándékozott ezen égi szikráinak birtokában Böles Salamonnal együtt igen sokan megpróbálják önerejükkel oldani meg az élet nagy kérdéseit , elámitják magukat azon csalóka ábránddal, hogy a világban Isten nélkül is meglehet találni azon nyugvó pontot, hol a lélek állandóan megpihen. így keres az egyik ember Salamonnal tudományt, bölcsességet, végre is kénytelen belátni, hogy nincsen semmi új dolog a nap alatt, hogy az elmének legmagasabb mértéke sem ér feljebb az ég látható boltozatánál. A másik megpróbálja a vigan való lakozást; bir mindennel, a mi a szemet és inyet ingerli. Es ez a boldogság sem tartós, mert a szerencsének egy váratlan fordulata elvesz mindent az élvben úszó ajaktól, vagy ha ez nem történik, a test és lélek kimerül, úgy hogy később a nemesebb élvezetek iránt sem bir fogékonysággal Ismét egy másik keresi a vagyont, hirt, nevet, a dicsőséget; a becsület, az igazság igéit hordja ajkain, hogy őt is azzal jutalmazza a világ, végre is be kell látnia, hogy nem a szépeké a kedvesség, nem az erőseké a diadal, hogy semmi okoskodás és cselekvés nincs a koporsóban, hova menendők vagyunk. Végre is csalódásoktól megtépett szívvel igy kiált fel Salamonnal : „Hiúságok hiúsága“ stb. Idáig jut az ember Salamon királylyal Istenben vetett hit és bizalom nélkül. És kevés van, a ki ha idáig jutott is a bölcscsel, meglássa a sötétségben az égi világosságot, melynek fényénél ezen szavak olvashatók : „A dolog summája ez, az Istent féljed és az ő parancsolatait megtartsad, mert ez az embernek fődolga.“ Nem lehetetlen, hogy mi is megtettük azt az utat, melyet előttünk milliók megtettek. De midőn vettük észre, hogy utunk minket is feltartóztathatlanul oda vezet, a hova Salamont, hogy életünk céltalan, magunk vak eszköz vagyunk a sors kezében, kiket forgó szerencsénk kénye hány-vet: lehetetlen, hogy csalódásunk és hányattatásunk után őszülő hajszállal mi is el ne ismerjük, ne valljuk Salamonnal, a dolog summája ez : „édes fiam, az Istent féljed, mert ez az embernek főjava. * Ezt a hitet, ezt az Istenben helyezett rendületlen bizalmat hoztuk el áldozatul szivünk oltárára; mert érezzük, hogy e nélkül hálánk illatnélküli virág, örömünk mérges gyümölcs, életünk siralomház, a halál egy mindent elnyelő éhes szörnyeteg. De ezzel a hittel hozzon bár a jövő áldást vagy csapást, örömöt vagy szenvedést reánk és mieinkre, mindent nyugodtan fogadunk, mert az Isten a mi reményünk . . . azért a mi szivünk nem félne, ha az egész föld megrendülne. Ezzel végeztük áldozatunkat. De még sem. Van még egy drága kincse lelkűnknek, mely bár mélyen elrejtve él szivünk rejtekében, ma elő kell hozni, nem szabad elrejteni semmit. Ez a kegyelet. Áldozzunk ezzel is azok emlékének, a kik velünk együtt álmodták az ifjúkor álmait, mielőtt az teljesült volna, álmukat magukkal együtt összezúzta, lerombolta az enyészet keze. De áldozzunk azok emlékeinek is, a kiknek tanít ványai voltunk, azoknak a mi Gamálieleinknek, a kik a tudományok, ismeretek drága kincseivel gazdagították értelmünket, kiknek sírjánál velünk együtt ezrek és ezrek ajaka ‘könyörögve kér békét. Legyen áldott emlékük. És most mielőtt eltávoznánk, előbb köszönjük meg e díszes gyülekezet türelmét és elnézését, hogy jelenlétében önthettük ki szivünk hálás érzéseit, aztán zárjuk szivünkbe e mai nap emlékét és adjunk hálát mindnyájan az Atya Ur Istennek és mondjunk dicséretet mi teremtő Istenünknek, ki egybegyüjtött, most minket, hogy ünnepet szenteljünk és szent igéjével éljünk. Amen. * * t f * Áldás. Áldjon meg titeket és kedveseiteket az Isten, őrizzen meg titeket és kedveseiteket minden gonosztól. Fordítsa rátok az ő orcájának világosságát és az ő kegyelme nyugodjék meg rajtatok mindvégig. Te is Istennek népe, ünnpelő gyülekezet, légy megáldva, légy tovább is, mint eddig voltál, hegyen épült város, fényljék a te világosságod ezután is messzire, adjon az Ur neked erőt, buzgóságot, áldozatkészséget, hogy elérhesd célodat, felépithesd az Urnák a méltó díszes hajlékot. Legyen ta kőfalaidban csendesség és jó békesség, jószerencse házaidban, most és minden időben! Amen. * # * Istenitisztelet után felgyülekeztek a jubilálókkal a főiskola dísztermében : főiskola és a főgymn. igazgatói, a tanári kar tagjai közül többen, valamint a jubilálok család tagjai. A díszteremben helyetfoglalva, Szily Zoltán szintén egyik volt iskolatárs, — ma Győr sz. kir. város tiszti főügyésze a megjelenteket üdvözölte, kik az ő indítványára, a jubiláris események feljegyzésére és az 1871-iki névsor felolvasására Sziits Ákos iskolatársat kérték fel, egyúttal Szily Zoltán megkérte Tóth István volt iskolatárs, — ma szigetvári ügyvédet, hogy az ünnepi emlék beszédet megtartani szíveskedjék. Tóth István, néhai Mándi Márton István katedrájára lépve, a közönséghez és volt pályatársaihoz, baráti szivének melegéből fakadóit, mind végig lebilincselő hévvel elmondott következő szónoklatot intézte :
