Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1901-07-07 / 27. szám

441

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

442

igazságát, annak adatnak minden jók ; ha érezzük, hogy mi istenben vagyunk, élünk és mozgunk s az ő akarata nélkül egy pillanatig is meg nem állhatunk ; ha tudjuk, hogy testünket egy hajszállal, életünket egy pillanattal hosszabbá nem tehetjük : lehetetlen el nem ismernünk, hogy Isten akarata nélkül semmi nem történt velünk, még csak egy hajszál sem eshetett le fejünkről. Es igy ha törekvéseinket siker koronázta s azért az elismerés koszorúival tüntetett ki a világ, nem ezt kell-e mondanunk: nem nekünk Uram, nem nekünk, hanem nevednek adjuk a dicsőséget; ha világ szerinti szorgalmunkkal anyagi jólétre tettünk szert, nem ezt kell-e mondanunk a zsoltáriróval „ kisebb vagyok Uram, minden te jótéteményeidnél, melyeket velem cselekedtél,“ ha akadályokat és ellenségeinket győztük le, nem kell-e éreznünk, hogy az Ur hadakozott érettünk s ő adott diadalmat nekünk.

Bizony mindezeket átgondolva és érezve, nekünk is igy kell szólanunk : „mivel fizessek az Urnák minden jótéteményiért ?“ És ha a hatalmas király sem tudott fizetni Istennek mással mint hálával, bizony nekünk is fél kell vennünk a hálaadás poharát, mint neki. Ha az apostol szerint (Eféz. 5 : 20.) minden dologban hálát kell adni, nem kell-e nekünk ezt tenni, hogy bennünket megtartott, megsegített az ő kegyelme, álmunkat sok részben megvalósitá, törekvéseinket megáldá. Az életnek abban a 30 éves harcában, melyet utolsó együttlétünk óta megharcoltunk, hányán hullottak el csak közülünk is, a kik nálunk talán jobbak, derekabbak voltak. Mennyivel gyengébb a mi életünk sajkája Nóé bárkájánál. És ha ez a kegyes férfiú mégis oltárt épített az Urnák és hálát adott, hogy őtet és családját megszabaditá annyi sok milliók között, a kik elvesztek ; hát nekünk a kiket 30 éven át hánytak, vetettek az élet tengerének hullámai, azokkal együtt a kiket élethajónkba bevettünk, kedveseinkkel, a hozzánk tartozókkal, nem kell-e oltárt építenünk a szabadulósért. Hányszor forgott veszélyben életünk, hányszor kellett elbocsátani a bánat fekete hollóját, midőn már veszve hittük magunkat, úgy szólva végső kétségbe esésünkben, s ha utoljára kibocsátottuk reményünk galambját, nem jött-e az vissza a szabadulás zöld olajfaágával, nem hozott-e az még elveszett kedveseinktől is az örökbéke hazájából a viszontlátás reményének olajfa-levelét . . . Bizony nagy okunk van azért, midőn az Ur házában, mint Ararát hegyen, megállapodott élethajónk, az áldozatra. Most tehát, midőn szivünk oltárán hálánkat bemutatjuk, hogy úgy áldozzunk, nekem úgy tetszik, mintha elvonulnának a felhők felettünk és kiderülne az ég és meglátnánk azon az öröm fényes napját, melynek sugárai hálánk könynyében megtörve, megláttatják velünk az isteni kegyelem szivárványát, jeléül annak, hogy kedvesen vette az Ur áldozatunkat a múltért. Hogy pedig a jelenért is kedvesen vegye, tegyük fel arra örömünket.

II.

Pál apostol midőn a lélek gyümölcseit előszámlálja, azok közé sorolja az örömöt is. És méltán, mert

ha a szeretetet, béke, jóság, hit, alázatosság, mértékletesség olyan díszei, ékességei a léleknek, mint a gyümölcs a fának, az öröm ezen kívül még abban is hasonlít a gyümölcshöz, hogy felfrissíti a lelket, erőt, elevenséget kölcsönöz annak. De valamint nem minden gyümölcsnek van meg a testre ez a hatása, mert van izetlen, vad, keserű és mérges gyümölcs is, ép igy vagyunk az örömmel is. Nem akarok rámutatni a bűnösök örömére, a kikhez igy szól az apostol: „keseregjetek, sírjatok, gyászoljatok, mert a ti nevetésiek sírásra, örömötök keserűségre fordul.“ Nem az esztelenek örömére, kik a bolondságban lelik, találják örömüket, nem a gazdagok öröméről, kik annak örülnek, hogy minden nap bíborban, bársonyban öltöznek és vígan laknak, egyedül az ifjúkor örömére utalunk ; mennyi, sokszor egész életre kiható keserűséget, kárt, romlást okoz a testnek és léleknek egyaránt, ha lélek nélkül való, ha úgy jár szemeinek látásában, szivének utaiban az ifjú, hogy nem emlékezik meg a lelkek attyáról, teremtőjéről.

Egyedül a lélek legnemesebb virágából, a hálából származó öröm lehet a léleknek igaz, Ízléses, felfrissítő gyümölcse. Mert ennek poharába nincs salak, ez ömlik fogyatkozás, részegít mámor nélkül. Nem ilyen-e a mi örömünk is, nem olyan-e, mint jól kiforrott nemes izii régi bor, melynek salakja az ifjúkor könnyen felforró vérével elmaradt, lerakodott, melyet sok évek tapasztalata annyiszor megszűrt, lefejtett. De azért mégis megtartotta természetes izét, színét és erejét, melyet nem képes megsemmisíteni az önzés, rideg számítás vize és a mesterkélt lelkesültség ereje. A szeretet örömérzése a családi életben, az anyagi javak könnyelműen hamis öröme azoknak megbecsülésében ; az ifjúkori barátság nem ritkán hálás öröme, a múltakra való szelíd, édes megemlékezésben. Lehet-e édesebb öröm a viszontlátás örömeinél, hiszen ennek hatása még a megbántott nemes léleknek is örömöt okoz. A tékozló fiú attya örömmel fogadta a viszontlátáskor a rossz fiút; József megbocsátott gonosz testvéreinek. Hát mi, kik szeretettel váltunk el. Ennek az örömnek hatása alatt állunk mi most kedves barátaim, ez felejteti velünk a múlt idők küzdelmeit, szenvedéseit, csalódásait, ez takarja el előttünk a jövő bizonytalanságait. Ennek az örömnek mint a lélek nemes borának élvezésére utasít a bölcs is mikor azt mondja : Igyad vidámsággal a te borodat. Erről mondja az apostol is, hogy szerez Isten az ő népének megtisztult borból lakodalmat.

Ezt az örömöt, mely bennünket egészen elfoglal, tegyük fel szivünk oltárára, mutassuk be Istennek áldozatul e mai napért, a melyet vártunk, melyet az Ur adott és rendelt, hogy örvendezzünk. Hadd égjen az öröm tüzének lángja Isten előtt, hogy azt ő megszentelje, hogy kedvesen vegye, megtartsa, mert ne feledjük, hogy mint minden, úgy ez is változó, a reggeli öröm hamar változhat esteli szomorúsággá.

III.

Ha van valami, a mi örömünket, legyen az bármily tiszta, önzetlen és égi, megzavarhatja, ugv az an-27*'