Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-06-16 / 24. szám
389 DUNÁNTÚLT PROTESTÁNS LAP 390 zet önálló vezetése adatnék kezükbe. Hiszen sajnálattal kell látnunk, bogy a mai theol. oktatási rendszer mellett (elősegiti ezt a papoló káplánság is) elméletileg talán ki vannak képezve az életbe lépő lelkészeink, a gyakorlati lelkészségről azonban vajmi kevés sejtelmük van. A 239. §-ra megjegyzem, hogy talán itt volna az ideje, hogy a sok kellemetlenségre, igazságtalanságra alkalmat adó terménybeli adózás megszűnjék. Vagy, ha ez nem volna lehetséges, azt legalább kilehetne mondani, hogy a termények az uj (már régi !) mértékre átszámitandók. Látjuk ugyanis, hogy az összes termények, de különösen a fa kiszolgáltatásánál mennyi kellemetlenség van az egyházi hivatalnokok és a gyülekezetek között. A törvénybe felvett nehány szó ezt megszüntetné. A 245 - 6. §-ok lényegében változatlanul hagyják a régi adózási rendszert. S még ha csak ennyi volna kimondva ezen §-okban, talán nem adnának ezek annyi viszályra okot, mint a mai szövegezésben. Ámde a 246. §. 2-ik kikezdése azt mondja : „oly egyházak is, melyekben az osztályba sorozás eddig gyakorlatban nem volt, ha rendes szükségleteik fedezésére eddigi bevételeik és jövödelmeik elégtelenek, jogosultak behozni ezen osztályba sorozást.“ Mi következik ebből? Az, hogy ha egy gyülekezetben viszály támad az adófizetés módjára nézve, nem lévén a törvényben határozott, minden kétséget kizáró intézkedés : mindkét fél hivatkozhatik álláspontja mellett a törvényre. En azt hiszem, itt az utolsó óra, a melyben ki kell mondani az osztály szerinti egyházi adózás általánosan kötelező voltát. Tudom én is, bogy ennek életbeléptetése egész simán nem menne; de hát a mai félrendszabály mellett nincs-e baj fölös számmal ? S ahol nyugalom van is, az többnyire csak az alvó ember nyugalma ; az álomból felébredés lesz, s félő, hogy akkor a határozatlan törvényes intézkedés keserűn megboszulja magát. Különben én még ezzel sem tartanám rendezettnek egyházi adózásunkat. H iszen tudok gyülekezetei, a mely egyáltalában nem fizet egyházi adót, ellenben sok egyház van, a hol az egyházi adó az államnak 100, 150, sőt még ennél is nagyobb %-a. Csak ami egyházkerületünkben 20 egyház van olyan, a melyekben az egyházi adó 100%-en felül van. (Lásd a 900 évi márc. kér. jkönyv 14. pontját). Mindenki tudja, hogy ezen segíteni kell, mert a mai viszonyok mellett ezen egyházak tagjainak tönkre kell menni. S mi volna a segítés módja ? . . . Azon hiába vitatkozik egyet, konventünk, hogy a 14000 k. rendelkezésére álló összeggel megkezdheti-e ezen kérdés rendezését. Ez az összeg jó szerint egy egyházmegyének sem elég. De hát nincs-e nekünk törvényes kö• vetelési jogunk az állammal szemben ? Nincsenek-e nekünk országos nevű, befolyásos egyházi vezéreink, a kiknek határozott, erélyes fellépése, (egyetértésben az ág. ev. testvérekkel) bizonyosan célhoz vezetne? Avagy nem a vallásfelekezetek egyenjogúságát hangoztató liberális párt van-e ma is az ország kormányán ? S lehet-e egyenjogúságról szó ott, ahol az egyik felekezet az állam jóvoltából megszámlálhatatlan milliókkal rendeL kezvén, — szinte névről sem ismeri az egyházi adózást, a többiek pedig elviselhetetlen terheket kénytelenek hordozni ? Bizony ideje volna, hogy egyházi hatóságaink e tekintetben is felemeljék szavukat, kijelentvén, hogy nekünk nem morzsákra van szükségünk, a melyek mellett éhen halhatunk, hanem ezen ügynek gyökeres rendezésére. Azt kérdhetné valaki, mi köze ennek a zsinati törvénykönyvhöz ? Hát igen is nagy köze van ! A cult, minister ezen kérdést, — valahányszor szóba jön — azzal üti el, hogy az egyházi adózás rendezésének magától az egyháztól kell kiindulni. Igen természetesen ; s épen azért — szerintem — itt van az utolsó óra, a zsinatnak minél elébb egybe kell jönni, hogy az adózási kérdést alaposan rendezvén, megtehessük a lépéseket az állami hozzájárulásnak kieszközlésére. A 248. §. után, mely a rendkívüli egyházi adózásról intézkedik, új §. gyanánt felveendő volna ez; Ha a rendkívüli egyházi adó (építkezés, adósságtörlesztés sth.) több évre vettetett ki, a fizetésbe aránylagosan bevonandók mindazok, a kik időközben lesznek az egyházközség tagjaivá. E célból a presbyterium a kivetési fő' könyvet éoröl-évre kiigazítja. Az új, megváltozott viszonyok folytán több változtatást igényel a közalapról szóló törvény is. így mindazon pontok (259, 60.), a melyekben a csekély fizetésű lelkészek segélyezéséről van szó, megváltoztatandók, s a lelkészek segélyezése a legszűkebb mértékre szorítandó. Ugyanitt most már határozott intézkedés teendő a lelkészi nyugdíj intézet felállítására nézve. E pontra most nem terjeszkedem ki, mivel e tekintetben értekezletünk már a múlt évben határozott. A 270. §. 2-dik kikezdése, mely a lelkész özvegy-árva gyámintézet felállítását elrendeli, természetesen kihagyandó. Minthogy azonban a konventi jegyzőkönyvek tanúbizonysága szerint ezen intézet önmagától még nem állhat fenn, a közalap továbbra is kötelezendő annak segélyezésére. A 301. §. a fegyelmi esetekről szól. Itt felveendő volna ez : „az új egyház pol. törvények által megengedett módon egyházunk iránti hűtelenség, . . . fegyelmi eljárás alkalmazása mellett büntetendő. A fegyelmi büntetésekről szóló fejezet szinte kiegészítendő a Kis József-féle ismert javaslat figyelembevételével. Még bizonyára vannak, úgy bírósági, mint oktatási rendszerünkben oly hiányok, a melyek pótlásra s javításra várnak, ezek felkutatását azonban az enyémnél nagyob tehetségeknek hagyom, s bezárom soraimat azon óhajtással, hogy vajha elérnénk célunkat, s az összes tényezők közremunkálásával sikerülne egy olyan egyházalkotmányt léti’ehozni, mely alkalmas legyen egyházi bajaink orvoslására *). Bállá Dezső, ev. ref. lelkész. “) Felolvasta a „marcalvidéki lelkészi kör" 1901. évi ápr. 11-én Kupon tartott értekezletén. 24*
