Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-06-16 / 24. szám
387 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 388 «Alkotmányinak arra, hogy következtetéseit elvonja. A püspök ugyanis azt mondja beszéde elején: «Ne áltassuk magunkat, nehéz idők fognak reánk következni. Ha nem volna közöttünk oly nagy a nyelvbeli és hitbeli kiilönféleség, ha egy nyelven, egy templomban imádnék Istent, úgy bátorságos bizalommal nézhetnénk a jövőbe.“ Ez a kijelentés lelkesítette föl a harcias «Alkotmányt.» Pedig ebben maga a püspök is igen téved. Az igaz Isten- és emberszeretet, a mit ő is oly főbenjáró dolognak, annyira szükségesnek tart, nem függ attól, hogy egy nyelven, egy templomban imádják az emberek az Istent. Igen csattanós példákat hozhatunk fel. A franciák, olaszok, spanyolok, belgák már csak egy nyelven és egy templomban imádják az Istent; a római hiten vannak mind, a köztük élő csekély számú protestáns és zsidó számításba se jöhet! És mégis akár igy értsük a vallásosságot, a hogyan értjük mi protestánsok, hogy az az Isten parancsolatainak tiszteletben tartásában, a tisztességes, erkölcsös életben áll, akár úgy a mint az ultramontánok általában és igy az «Alkotmány» is, hogy t. i. a vallásosság a pápának és a r. kath. egyház dogmáinak tiszteletben tartásában áll: ugyan vallásos népek-e ezek? A francia erkölcs, az olasz közbiztonság, a spanyol bika-viadalok világszerte híresek. A socialismus és anarchismus ezeknek a szülötte! De hát a pápát talán ezek az egy-nyelvü és egy-templomu nemzetek becsülik meg legjobban. Hát VIII. Bonifáciust nem a francia király alázta meg? Aztán mit csinált a francia forradalom a XVIII. század végén? Hogyan bántak az olaszok 1848 óta a pápával; kik vették el tőle a világi fejedelemséget? Kik üldözik manapság Spanyolországban meg Francia* országban is a papokat és szerzeteseket? . . Bizony nem az egy nyelv és egy templom, hanem az „Isten- és emberszeretet“ biztosítja jövőnket. Ezeknek megszerzésére, a jövő nemzedékbe való beplántálására fordítsuk legjobb erőinket, ha őszintén és komolyan akarunk munkálkodni Isten dicsőségére és hazánk javára. A zsin. törvénykönyv revisiója. (Vége.) A 179. §*ban szövegezési hiba van. Azt mondja nevezetesen: „A. püspöki hivatal üresedésbe jön: végleges lemondás, halál stb. által A püspök halála után az ő egyházkerületi közigazgatási teendőit az egyházkerületi egyh. főjegyző végzi“ Hát ha nem hal meg, hanem elmozdittatik vagy lemond, akkor kivégzi ? A szöveg úgy lenne helyes: „ha a püspöki hivatal üresedésbe jön“ . . . A lelkészválasztási törvények tökéletesen beváltak. Mutatja ezt az, hogy mig a régi törvény szerinti választásoknál oly gyakori volt a felebbezés, berendelés, elégedetlenség, ma erre alig van eset. A „Dunántúli Pr. L.“-ban „a lelkészi meghívásról“ megindult eszmecserénél a Kis József véleményéhez csatlakozom. Megjelent a nyilvánosság előtt, róla beszélni felesleges. Csak a 209. és 224. §-ra van megjegyzésem. A 209. §-ot egy épen egyházmegyénkben felmerült eset tette actualissá. Szól pedig ezen §. a következőképen; „a pályázóknak a választó egyházban megjelenése, vagy valamely közeli egyházban, hol a választók meghallgathatják — szolgálati helyén kivül — szónoklat tartása, a választásból kizáratást vonja maga után.“ Őszintén megvallom, hogy e §-nak rendelkezési részével nem vagyok tisztában, de nincsenek ezzel tisztába mások sem. Egy visszaélésre kimondja a törvény a választásból kizáratást. De ki eszközli ezt ? A kiküldött egyházmegyei bizottság ? Ennek nincs rá joga ! A választás tehát megtörténik, a gyülekezet megválasztja talán épen azon egyént, a ki ezen §. szerint a választásból kizárandó lett volna. A választási jegyzőkönyv elkészül, s mivel a gyülekezeti tagok elmondják a választási actus folyamán, hogy a visszaélés elkövettetett, ez jegyzőkönyvbe jön. Az esperes megvizsgálja a választási jegyzőkönyvet; látja, hogy törvénytelenség történt, de hát mit tegyen ? Nézze meg bárki a 230. §-t, a mely arról szól, hogy az esperes a választási jegyzőkönyv alapján micsoda esetekben intézkedhetik : itt ezen esetről szó sincs. Világos hát, hogy vagy a 209. §., vagy még inkább a 230 ez irányban pótlandó. A 224. §. 3-ik kikezdése azt mondja : „a választást (pályázatnál) indokolatlanul el nem fogadó lelkész . . . egy évre a pályázhatásból kizáratik. Ez kétértelmű. Világosan kimondandó, hogy : azon egyházból. Még törvénykönyvünknek a lelkészi minősítésről szóló részéről hallom, hogy az több oldalról kifogásolva van. Sajnálom, csak a napokban jutott az tudomásomra, s az illető cikkek megszerzése már nem volt módomban. En azonban a minősítési szabályzat jelen alakjával meg vagyok elégedve. Azt szigorítani nem tartanám helyesnek, még jobban enyhíteni pedig, — talán a lelkészhiányra való tekintettel, — szintén nem volna célszerű. A lelkószhiány, — hiszem, — a congrua törvénynyel, s különösen ha még korpótlék és nyugdíj igényeink ki lesznek elégitve, úgy is megszűnik. Másfelől pedig aligha lenne üdvös hatása annak, ha a végző theologusoknak azonnal egy, plane nagyobb gyüleke-