Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1901-06-02 / 22. szám

357 DUNÁNTÚLT PROTESTÁNS LAP 358 Egyről-másról. Ezalatt a cim alatt most és ezután is, időnként szándékozom papirra vetni egyes olyan tárgyakat, je­lenségeket, melyeket érdemeseknek találok arra, hogy felettük az ember elmélkedjék, sőt talán lesznek olya­nok is, melyek tárgyat nyújthatnak az egyes lelkészi értekezleteknek is az eszmecserére. De egyúttal kérem, legyenek elnézők úgy a t. Szerkesztő ur, mint e lap olvasói, ha néha majd egy kissé erősebb hang rezdül meg a sorok között. Hiszen az igazságnak nyílt, bátor kimondása majdnem mindig kellemetlen volt és lesz is. Az érte folytatott erős küzdelem egykor a Golgotán ért véget. Ma pedig azt tartja a közmondás: „Szólj igazat, betörik a fejed.“ De elvégre is ez egyik se tántorithat vissza senkit attól, hogy a jó ügynek szolgálatába álljon. Sőt ha a sajtó hivatását nézzük, nyíltan megmondhatjuk azt is, hogy bármelyik lap akkor áll feladata magaslatán, ha az igaz és nemes ügyek szószólója és harcosa gyanánt sze­repel, még akkor is, ha talán egyeseknek vagy so­kaknak kellemetlen dolgokat mond el. Ennyit bevezetésül! * * * Ad vocem lap. Közelebbről pedig egyházi lap ér­dekelhet bennünket. Nos tehát én nem tartom sem egész­séges, sem örvendetes jelenségnek azt, hogy például a mi egyházi lapunk kerületünkben nem képes élénk vagyis a közdolgok iránt állandó igaz érdeklődést ta­núsító egyházi közszellemet teremteni. De van ennél még nagyobb baj is. Az, hogy számos, igen fontos köz­érdekű dologról csak a kerületi jegyzőkönyvből értesül az ember, bogy szőnyegen forgott s elintéztetett; de megérlelve és a közvélemény által előre tisztázva nem lett. S igy nem egy fontos ügy mintegy meglepetés­­szerüleg kerül a tanácskozás asztalára, a mikor azután legfeljebb egy-két beavatottnak szája ize szerint in­­téztetik el vagy pedig elkamarkodás miatt rövid idő múltán a reparació válik szükségessé. Volt eset azért már arra is, hogy egymásután következő két-három éven át ugyanazon ügyben egymással homlokegyenest ellenkező intézkedés történt azután. * * * Egyszerűsités ! Ez most a jelszó a polgári köz­­igazgatás mezején. Egyházi téren pedig úgy látszik, hogy ennek ellenkezője kezd tért foglalni, Egyházi tes­­tületeink előszeretettel foglalkoznak a külső építés mun­kájával vagyis a különböző célú, de mindenkor nagy terjedelmű s az ügyek intézését komplikáló „ Szabály­rendeletek“ készítésével. Hiszen tudjuk, hogy épen ke­rületünkben az utóbbi pár év mily gazdag tevékenysé­get mutatott fel különböző szabályzatok készítésében- Hogy ezek nem mindig a gyakorlati kivihetőség elvei szerint készültek, hanem valamely ideának aprólékos­ságig menő papirra vetései voltak — a gyakorlati élet ismerete és kellő figyelembe vétele nélkül, bizonyítja ezt az annak idején el nem fogadott Vagyonkezelési szabályzat s utóbb az annyi oldalról, annyi kifogással illetett s gyakorlatilag minden pontjában csakugyan ki­vihetetlennek bizonyult népiskolai Rendtartás. Lám, a legutóbb tartott konventi ülés ellen is az egyes lapokban mennyi kifogás hangzott el, hogy ide­jéből keveset fordít olyan tárgyakra, melyek az egy­háznak belső életére, létérdekeire vonatkoznak. S van is ebben igazság ! Mert ki tagadhatná, hogy szép ugyan, ha külsőleg mindenek ékesen és szép rend­del intézetteknek látszanak ; de baj, ha amaz egy szük­séges dolog, ama jobb rész is, nincs kellő figyelembe részesítve. Tehát külső és belső épités együtt, összhangban ez legyen egyházunk jelszava és követendő iránya a jövőben. Az egyház belső építése, belmissió, evangélizáció. Eféle címek alatt igen sok szó hangzott el már érte­kezleteken, egyházi lapokban ama cél érdekében, hogy miként lehetne egyházunkat megszilárditani, életfolya­matát élénkké tenni : az egyes egyháztagokbau pedig a buzgóságot, hitszilárdságot, protestáns öntudatot stb. megerősíteni, vagy esetleg felkelteni. S a tárgy valóban igen fontos és nagy figyelmet érdemlő, úgy hogy soha se lehet róla eleget szólani. A gyakorlati lelkészet te­rén működők többé kevésbbé ismerik is ama veszélye­ket, mert az ismeret mértéke a munkamező nagyságá­tól, helyétől is függ, — mondom ismerik ama veszélye­ket, melyek a mai gonosz időkben egyházunkat s tag­jait fenyegetik s igy érdeklődnek a veszély elhárításánál alkalmazható módozatok iránt is. Ezek többfélék. Ez­úttal csak egyre kívánok rámutatni, arra, a melyik ta­lán legfontosabb, mert kezdettől fogva az volt : az is­kolai vallástanitásra. S miért épen erre? Egy szomorú tapasztalat indít arra, hogy épen ezt a fegyverünket ajánlom figyelembe. Nekem a többi között az is a fel­adatom, hogy a helybeli iparos-tanonciskola evang. ref. növendékeit heti 1 órában vallástanra oktatom. S erre, úgy látom, nagy szükség is van, sőt hogy az az egy óra végtelenül kevés. Mert valóban elijesztő majd­nem általában az a tudatlanság a vallás legelemibb dol­gaiban, melyet tapasztalnom kell. De ez nem minden ! Nemrég olyan jelenséget kellett tapasztalnom egy a felszabaduláshoz már közel levő tanoncnál, a mi a leg­nagyobb mértékben megdöbbentett. Megjegyzem, hogy a tanoncoknak csaknem mindegyike más-más községből való. Nos tehát, midőn e tanonctól a sákramentomok számát s azoknak célját kérdeztem volna, a miket ter­mészetesen nem tudott s midőn igyekeztem volna a tárgyat vele megértetni, egyszerre csak azt a meglepő választ adja: „ imád kozni tudok, ezekre meg nincs szükségem.“ Hogy mennyire meglepett ez, képzelhető. Mikor azután szeretetteljesen feltártam előtte, hogy igenis szüksége van, mert nekünk evangeliomi keresz­tyéneknek, nem vakhitre, a vallás dolgaiban járatlan egyháztagokra, hanem öntudatos és hitünk igazságait alaposan ismerő és értő hívekre van szükségünk, mind­ezeket pedig egy leendő iparostól még fokozottabb mér­tékben elvárjuk: akkor egy még különösebb, de fel-22*

Next

/
Thumbnails
Contents