Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-01-13 / 2. szám
19 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 20 sincsen a korral emelkedő fizetés javításnak, a mi a rendszerint 6 gyermekkel megáldott prot. papok gyermeknevelési és tanittatási nagy kötelességek terheinek viselését enyhítené. További észrevételünk, mondjuk ki nyíltan, nehézményünk a kongrua törvénynyel szemben az, hogy gondoskodását nem terjeszti ki a s.-lelkészekre: ám mert a törv. II. 2. §-ában van ugyan halvány gondoskodás a s.-lelkész tartására utalt lelkészi fizetés e címen való pótlásáról, de az a s.-lelkészekre közvetlenül nem vonatkozik. Már pedig a 12 éves tanpályát költségesen végzett, legtöbbnyire szegénysorsu s.-lelkészekre nézve a 100 írtra fölemelt készpénz fizetés is, a 4—5, néha 10 évig tartó s.-lelkészi szolgálat ideje alatt, alig elég szerény ruházatra is. S ez az egyik oka annak, hogy minden egyházkerületben s.-lelkész hiányról panaszkodnak s hogy theol. akadémiáink üresek, hogy vannak egyházaink, a melyek a szolgálatra nem képes lelkész mellett is, sót a lelkész elhalálozása esetén is s.-lelkész nélküli elhagyatottságban szenvednek, a hitélet nagy hátrányára. Nem kisebb hiánya a törvénynek, hogy mig a legsilányabban díjazott lelkészek némi fölsegéléséről gondoskodik, addig a szegénysorsu gyülekezetek helyzetére, azokban a megsokszorozódott polgári adójuk alatt szinte roskadozó egyháztagok immár elviselhetetlenné vált egyházi terheik könnyítésére nem gondol. S e miatt immár a túlterheltek a felekezetnélküliség, mondjuk ki magyarán, a hitéletnélküliség, örvényébe sülyednek alá, egyik család a másik után, még olyan egyházban is mint Csurgó, hol segiteni készséggel törekvő intelligencia áll az egyház élén. Pedig vannak s épen a szegényebbek között, népesebb családok, melyek a múltból átjött egyéni adózási rendszernél fogva, nagyobb egyházi adóval vannak terhelve, mint a legvagyonosabb családok. És az ily szerény családokból álló kisebb egyházak valóban roskadoznak egyházuk főn tartásának terhe alatt, holott minden egyházunk egy-egy őrszeme a magyarságnak, egy-egy alapköve a magyar állam kiépítésének. Nem csupán „a lelkészi jövedelem kiegészítése“ volna tehát a magyar állam 48-ból reá szállott kötelessége, hanem az egyháztagok teherviselési képessége is mérlegelendő lett volna, mert az egyháztagok elerőtlenedésével gyengül nem csak az egyházat, de az államot fentartó elem is. A 15. §-ban van ugyan némi intézkedés a fenti baj orvoslására, de az annyira átalános, annyira a cultus minister jóakaratától függő kérdés, hogy annak értéke egészen kétes. S ha már a prot. lelkészek fizetésének kritikájájával foglalkozunk, ne hallgassuk el a lelkészi fizetések ama primitiv rendszerét se, mely a múlt századok közéleti viszonyaiból származott s mely a robot, a dézsma, a rövid és a hosszú fuvar, a füstpénz és a verébfej adózási rendszerével rokon származású. Az egyháztagok adóztak abból, a mijök volt. Ha kapott földet a pap az illető község földesurától, megmunkálta azt a nép, persze úgy a mint tudta, miként a magáét, jó volt az akkor. Hisz ingyen volt téve. Robot munka volt. Hogy aztán mire rákerült a pap földjére a szántás, kiszáradt a faeke a földből s csak egy szántásba ment a mag; s hogy mire rákerült a pap gabonájára (Illés napkor) az aratás, a szem kihullott a fejből; hogy a széna ott rohadt a réten, ki tehetett róla? Fatum Praedestinatio ! Termett szemes elesége a népnek, adott búzát, rozsot, árpát, zabot, kukoricát, szénát, bort, húst, sőt, borsót, sonkát, csirkét, faggyút, gyertyát mártani, hogy legyen mivel világítani a „múzeumotu stb. Értékük alig lévén a terménybelieknek, de piacuk sem : adott tisztességes gabonát, bort stb. a nép; vitt elegendő és jó tüzelőfát, a fáizási napokon az uraság erdejéből. A nép közmunkája a mai földművelési követelményeknek nem felel meg immár. Ma már a gobonának van piaca, ára; de a menynyivel olcsóbb, annyival többet kell odadnia a népnek, hogy nyomasztó adóterhét, egyéb szükségleteit födözhesse s igy oesuféléből pótolja ki s néha a gazdagabb inkább, mint a szegényebb, egyházi tartozását. Bora már alig terem sok helyt a szegénynek s igy könnyű szerrel túl helyezkedik a borhamisítási törvényen , a mennyiben festett vizzel fizet. Tűzifája magának sincs s hogy a lelkészi fajárandóságát lerójja, visz szedett-vedett ághegyet egy szekérrel a dijlap szerint, egy taligával a valóságban. S ez a nyomorúságos, ez a szégyenletes és ez az érték nélküli silányságból álló fizetés is csak feléből, harmadából foly be, teljesen még hatósági beavatkozással sem, mert, „a hol nincs ott ne keress !“ S minden ily hatósági beavatkozás egy-egy fokkal sülyeszti a lelkész és a hívek közötti annyira szükséges kívánatos jó viszonyt s az egyháztagoknak egyházuk iránti szeretetét. Ezen, a zsurlódás minden kellemetlenségét magában hordozó fizetési rendszer lerontja a papi tekintélyt, aláássa az egyház iránti kegyeletet és alászállitja még az isteni tekintélyt is s tápot ád az egyháziatlanság, a hitetlenség terjedésének, a szociális apostolok népjellemet rontó törekvésének. Ezen, az egyház beléletét nem ismerő politikusok, törvényhozók előtt teljesen ismeretlen, de B.-Somogyban, Baranyában s talán másutt is, romboló hatását már éreztető s a társadalom életére is pusztitólag kiható helyzetre még csak nem is gondolt a kongrua törvény, mely némileg segít a szegény alantas papságon, de mit sem segit a szegény egyházakon és egyháztagokon. Pedig az el nem törölt, tehát életben levő 48. XX. t.-cikk intenciója nem az, hogy csak a papokon, hanem, bogy az egyházon, a bevett vallásfelekezeteken, a jogegyenlőség és viszonyosság elvénél fogva segítsen. S ha figyelembe visszük azt, hogy p. o. r. kath.
