Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1900-03-04 / 9. szám

137

DUN ÁTÜLI PROTESTÁNS LAP.

138

Tóth Dániel emlékezete.

Antal Gábor püspök gyászbeszéde a háznál.

Ur Jézus Krisztus, mennyei Megváltónk, a ki magad diadalmat vettél a halálon, szent igédben pedig világosságra hoztad az életet, mely örökké tart s nem múlik el, midőn lelkünk porsátora a sirba hanyatlik, oh jelenjél meg e gyász koporsónál vigasztalásoddal és biztass minket igéddel, hogy a ki tebenned hiszen, ha meg hal is él az. Amen.

Gyászoló és Résztvevő Halotti Gyülekezet! Fájó szívvel, megilletődött lélekkel jöttünk össze e gyász koporsó körül közelből és távolból mindnyájan, hogy megadjuk a végtisztességet az ezen koporsóban nyugvó, nagy tudományu tanárnak, s kegyes lelkű, egyszerű, de oly kiváló jellemű szerény férfiúnak, mindazok részéről, a kik ő iránta igaz tisztelettel, benső vérségi, rokoni, baráti, tiszttársi, tanitványi szeretettel méltáu viseltettek és azon ősi közművelődési s tudományos intézet részéről, a melyben ő Istentől nyert kiváló szellemi tehetségeit a közjóra, a szellemi világosság terjesztésére, a hazaszeretet, tiszta erkölcs, igaz vallásosság eszményeinek az ifjúság szivébe való beültetésére négy évtizednél hosszabb időszakon át áldásosán gyümölcsöztette.

Ha bár nem jött is az Urnák hivó szózata, a melylyel ezen köztiszteletben és szeretetben álló nagy érdemű férfiút szeretett családja, kedves rokonai köréből, az általa lelkiismeretes buzgósággal és odaadással betöltött fontos munkatérről elszólitá, emberi számítás szerint nagyon korán , mert hiszen a Mózes által megígért 70 évet a boldogult életideje megközelitette; kedves gyermekeit, kiknek jólétének, boldogságának előmozdítása, biztosítása képezte szivének fő vágyát és óhajtását, szárnyukra bocsátotta és boldognak láthatta; a tanári pályán, a melylyel járó kötelességek lelkiismeretes betöltése képezte életének legfőbb törekvését 42 évet tölthetett, tanítványaitól szeretve, tiszttársaitól becsültetve és a ragaszkodás jeleivel elhalmozva, az iskolai és egyházi felsőbb hatóságok által méltányolva: mégis oly nehéz nekünk belenyugodnunk abba, hogy nem láthatjuk többé előttünk az ő szelíd és kedves arcát, nem hallhatjuk az ifjúság kebelében a nemes eszmék szeretetét lángragyujtó, csendes, mégis nyomatékos szavát, nem kisérhetjük figyelemmel az O, minden körben a hol megfordult, a főiskolára és tanári névre és állásra csak tisztességet hozó társadalmi érintkezését. Kétségtelen, hogy e nagy veszteség mély fájdalommal tölté el a mi szerető szivünket, a melyet még fokozottabb mértékben átéreznék azok, a k.ket a boldogulthoz a vérség és ezen viszonynak legnemesebb emberi és keresztyéni értelemben megfelelő hálateljes szeretet és megingathatatlan ragaszkodás csatol: a jó gyermekek, azok házastársai, a szerető unokák, a gondos, jó testvér, a kik nem csoda, hogy a legmélyebb fájdalom könnyeit hullatják a koporsóra.

Azonban Gyászoló és Résztvevő Gyülekezet, ha van olyan koporsó, a mely mellett állva szinte az igaz

kegyelet megsértésének látszanék, ha csak is saját veszteségünkkel foglalkoznánk, azon szellemi és erkölcsi kincsekre pedig, a melyeket a Mindenható a boldogultban nekünk hosszú ideig bírnunk engedett, a menynyei Atya jóságára hálás szivvel nem gondolnánk, azonkívül arról, hogy mi már a földi életben is, még inkább ennek bevégződése után egy tökéletesebb hazának vagyunk polgárai, a melyre a földi élet csak előkészület, egészen megfeledkeznénk : ezen koporsó kiválólag olyan. Mert az, ki e koporsóban nyugszik, nagyt. Tóth Dániel ur, a dunántúli ev ref. egyházkerület pápai theol. academiájának volt nyilvános rendes tanára, minden szavával és tettével, egész életével azt igazolta, hogy az O törekvése előtt nem gyarló földi érdekek lebegtek, nem testi szenvedélyek és indulatok voltak irányzói lelki testi tevékenységének, hanem azon lelki, erkölcsi és szellemi javak, a melyeknek rendszerint csak vetése, ültetése történik e földi életben; de aratása, gyümölcseinek szedése ama szebb, boldogabb hazában. De épen ez által, hogy O nem a testnek, nem a világnak, annak hiúságainak és hiábavalóságainak élt, lett áldássá az O élete családjára, a közügyre, mindenek felett azon főiskolára, a melynek növendékeinek szivébe a legnemesebb eszméket ül tété be. A kinek élete ily messze kiható eszmék valósításában telik el, annak halála nem elrettentő, sőt sok tekintetben lelki nyugodalmat keltő, mind O magára, mind az ő tisztelői, szerettei és környezetére nézve, mert O maga, míg élt, jól felfogta s mikor a halállal ment szembe, megnyugtatókig érezte az apostol ama mondásának igazságát: ha élünk, az urnák élünk, ha meghalunk az urnák halunk meg; mert akár é jünk, akár meghaljunk, mindenkor az űréi vagyunk Azok pedig, a kik Őt szerették és tisztelték, az ily férfiú koporsójánál állva érezhetik legjobban, miben áll a valódi emberi nagyság és a veszteség feletti fájdalom kapcsolódik keblükben azon, a bibliai szájából vett lelki nyugalmat adó nyilatkozattal: bizony ez ember igaz vala. Ha szemeinket nem csak az előttünk levő sötét koporsóra, mely gyászt hirdet, hanem arra az egész életfolyamatra irányozzuk, a melynek e koporsó végpontját jelenti, nem hogy megrettennénk annak szomorú végétől, sőt azon óhaj tör elő az erkölcsiség és vallásosság magasztos eszméi által áthatott szivünkből: bárcsak minden ember élete és annak vége ilyen volna. Mert mindnyájónknak, a kik szeretett, most már fájdalom, néhai barátunk élet folyamát ismerjük, meg kell vallanunk, hogy abban az a szép benső összhang nyilatkozott meg, a mit a mai kor gyermekeinek életében oly ritkán láthatunk, de a melyet, a midőn az ifjúságot helyes irányban akarjuk vezetni, a midőn a megelégedés és boldogság megszerzésére akarjuk tanítani. elébe mindig példányképül állíthatunk. Mély tudománynyal, széles ismerettel ékesítette O a tanszéket, a melyről az igazság igéit odaadó figyelemmel hallgatták ajkairól szerető tanítványai, a mint a történeti tényeket igaz valóságukban fejtegette, titkos rugóikat nyilvánosságra hozta minden elfogultságtól, minden célzatosságtól menten; midőn az erkölcsiség nagy elveit, azoknak alkal-