Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1900-01-07 / 1. szám

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

7

lálják az egyéni vallásosságot és ne szégyeneljék azt, hogy ők Krisztus igazi kővetői s ezt mutassák azzal, hogy gyermekeiket az ev. elvek szerént nevelik es neveltetik. Ne engedjék, hogy az apa, anya és gyermek lelke közé sötét árnyként oda álljon átkaival a római egyház. Hallottam egyszer egy igen derék, ma már nem élő öreg paptól egy történetet, mely testvérbátyjával történt. Az ugyanis kath. nőt vett el s egy nagy pápista városban lakván, leányait az anya vallásában római vallásunak nevelteti, kövesse a nem, a nemet, de meg ez a törvény is . . . Egyszer az apa történetesen meghallja kis leánya hittani tanulását, ki fennhangon mondja., hogy csak az igaz hitüek üdvözülnek, az eretnekek pedig elkárhoznak. Ugyan édes lányom, mondja a figyelmessé lett apa, mit gondolsz, kik azok az eretnekek, kik elkárhoznak? A gyermek bátran feleli, hogy a lutheránusok, a kálvinisták ... De édes lányom, én kálvinista vagyok, hiszed te, hogy ón, a te apád, elkárhozom . . . Hogyne papa! hiszen itt van, olvasd el ... És a nem épen angyali természetű apa, olvas . . . olvas és felkiált: Hát ilyenekre tanítanak titeket! Hát igy kárhoztatja el a gyermek az apját! No e naptól fogva nem mentek abba az iskolába, hanem a mienkbe, az enyémbe ... és abból a leányból lett később igen derék református papné . . .

0

Cura pastoralis és egyházi szervezkedés a felvidéken.

Egy régóta megoldásra váró, közegyházunkra felette fontos ügyben tett kezdeményező lépést az 1898- dik évi őszi egyházkerületi közgyűlés, midőn főtiszt, püspök urunk előterjesztésére határozatilag kimondotta egyházi közigazgatásilag leendő beosztását azon nagy területeknek, a hol híveink — ha szétszórtan is — szintén elég tekintélyes számban élnek, de a mely területekre eddigelé a lelkészi gondozást ki nem terjesztettük, az ott lakó hívek mintegy az egyházi köteléken kívül állottak, terheit nem hordozták, bár jogait sem élvezték s ezen állapotnak úgy reájok, mint egyetemes egyházunkra többféle káros következményei lettenek.

Híveink vesztettek a lelkiekben, el lévén zárva a nagy távolság miatt a vallás javaitól, ha nehányan beletörődtek is a megmásithatlan helyzetbe, de bizonyára sokkal többen fájlalták azt, hogy gyermeik anyaszentegyházunk elvei szerinti vallásos nevelésben és oktatásban nem részesülhetnek, a családjaikban előforduló egyházi szertartást s igy lelkészi szolgálatot igénylő ese- Leekbn éppen illetékes lelkészek szolgálatával nem él-8^

hettek, szóval megvoltak fosztva mindattól, a mi a vallásosságot, az egyházias érzést, a hitfelekezeti öntudatot, — melyek pedig korunk materialisztikus áramlatai ellen egyházunknak legerősebb biztosítékai volnának — bennök erősítette vagy fenntartotta volna is.

Nem jelentéktelenebb ennél más oldalról a közegyház vesztesége sem ! Mert az illető területeken lakó hívei reá nézve úgy szólva megszűntek létezni, elvesztek, sőt az újabb egyházpolitikai aera alatt az assimiláló lázas törekvéseiről ismeretes s e célok elérése végett eszközökben nem igen válogató s éppen ezért a velünk leginkább ellentétben álló vallásfelekezet tagjai számát szaporították az előtt az elkeresztelés, most pedig a vegyes házasságból származó gyermekek vallására vonatkozó — kierőszakolni szokott — megegyezések folytán.

Ha egyházhatóságunk mindezeknek közvetlen tudomásával nem is birt, de annyit következtethetet és tudhatott, hogy a parlagon heverő evangéliomi szántóföld nem terem, hogy a pásztor nélküli elszéledt nyáj a ragadozó farkasok martaléka leend. Azért hívta fel tehát kerületi gyűlésünk az egyházmegyéket a szórványok beosztására vonatkozó javaslat megtételére, hogy annak megtörténte után kijelölhesse nekünk a munkatért s megadja az utasítást, mely szerint megjelenvén Ezékielnek csontokkal borított mezőin, életre keltsük a holt tetemeket, s elkezdjük közöttük az evangéliomi magvetés munkáját.

A bérces kárpát-vidék egy tekintélyes részén Trencsén, Árva és Liptó megyékben szétszórtan élő híveink lelki gondozása s gyermekeik vallásos nevelése a területi beosztáskor nekem jutván, a sok fáradsággal s még több költséggel járó, bár igen szép magasztos munka körömből egy kedves mozzanatról már is beszámolhatok — nem is említve azt, bogy még az őszszel kezdetét vette s azóta állandóan folyik a gyermekek vallásos oktatása. F. bó 24-én egy igen alkalmasnak kínálkozott központon Trencsén városban gyűltek egybe, örömmel engedve hivogatásunknak, felvidéki híveink, hogy a miben oly rég idő óta nem részesülhettek s a mit ugyanazért oly buzgó áhítattal vártak: a lelkiekben épülést vegyenek.

Trencsén vármegye nemes gondolkozásé alispánja lekötelező szívességgel adta át nemcsak erre, de bármely alkalomra is a vármegyeház dísztermét istentisztelet céljára, sőt azt megfelelőképen be is rendeztette.

Az előre megállapított programra szerint d. e. 10 órakor kezdetét vette a fisharmonium kísérete mellétti éneklés a meleg áhitat s a folyton emelkedő buzgóság azon hangjain, a melyek örömkönnyeket csaltak a szemekbe, majd lélekben ahhoz emelkedtünk ki „nem lakozik kézzel csinált templomokbanu s kértük kegyelmét, hogy legyen velünk ott, hol mint „jövevények és zsellérek“ egybegyültünk. Ezután adventi beszédemet mondottam el terjedelmesebb missiói jellegű bevezetéssel szólva a vallás javai és vigasztalásairól. Az isten beszédének hallgatására szép számmal egybesereglett hívek előtt lehetetlen volt kifejezést nem adnom szivem és lelkem örömének annak megvalósítása felett,