Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1900-12-30 / 52. szám
8G1 DUNÁNTÚLT PROTESTÁNS LAP. 862 gén forgott s melynek orvoslása vezető férfiainknak, magának a lelkészi karnak is, annyi gondot . . . annyi fejtörést okozott. Minden jó szándék hajótörést szenvedett az u. n. kálvinista szegénységen. — Az olajos korsó, a marok lisztecske kiüaült . . . elfogyott ... az ezerképpen igénybe vett nép ott könnyít és úgy ahogy lehet, a hogy a törvény megengedi a terheken. Az állami, mindennapi igények alól menekvése nincs . . . nem lehet, ott hagyja hát a vallás, a felekezetet, mely csak terheket rak vállaira . . . sokféle bajai orvoslására nincs módja, nincs eszköze !! Égető kérdés . . . létünk, gyarapodásaink, erőnk kérdése ez, elaludni, elcsendesedni ne engedjük . . . addig kérjünk . . . követeljünk . . . sürgessünk mig kérészünk meg nem adatik. Vörös fonálként húzódik keresztül, ez évi egyházi életünk terén a közönyösség, az egyház, a vallás iránti elhidegülés, lágy-melegség feletti panasz . . . Egyházi sajtónk, tanácskozásaink, értekezleteink, telvék tervezgetésekkel, szándékokkal, de legfőképen az egyházi és világi elem egymás iránti kölcsönös elégedetlenségével. A világi elem keveselli bennünk a buzgóságot, a tevékenységet, a lelkesedést, vádol, hogy nem halljuk, nem értjük meg a kor intő szavait, a szó nemes értelmében vett cura pratorális leendőivel nem törődünk, hogy beérjük a katedrával, pedig az élet . . . a hivatás másféle teendőt és kötelességet biz reánk! Mi viszont szemrehányás által illetjük a világi elemet, főként az intelligenciát, népünknek azt a részét, mely a múltakban erős gyámola oszlopa volt felekezetűnknek . . . ma pedig mintha hülne vagy ki is hült talán szivében az ügyházhoz, valláshoz ragaszkodás érzete az áldozatkész buzóság lángja . . . Én ha megengedem is hogy peccatur intra et extra muros, hogy mindkét részen van kétségen kívül hiba, mégis hajlandó vagyok, szigorú tárgyilagosság után magunkat okolni vádolni inkább ! Utoljára és az egyháziasság, a vallásosság képviselői mi vagyunk legigazabban talán, mi vagyunk azzal legközvetlenebbül, legbensőbben összeforva talán ! És hol vagyunk mi attól az apostoli lelkesedéstől, ama hivatásunkat önzetlenül szerető kötelességérzettől, mely ma is csodákat mivel, s hegyeket mozdít . . . Látom benne vagyok, figyelemmel kisérem, rossz pásztorok, béres szolgák vagyunk, a ránk bízott nyáj a maga sokféle bajával, aprólékos, kisebb-nagyobb szükségeivel, lelki, testi nyavalyáival . . . igen sok részben idegen előttünk . . . elteledjük keresni, szolgálni minden kínálkozó alkalommal annak javát, idegesek vagyunk, kedvünket veszitjük egy kis ellenkezés láttára, azonnal szeretnénk aratni a vetés után, azt szeretnénk, ha mindenek szolgálnának nekünk s a mi tetszésünket keresnék. Beledobjuk magunkat a világ zajába, rohannunk, megyünk a többivel az anyagiság, az élvezetek után, elfeledjük, hogy nekünk zászlóknak, mértföld mutatóknak, kiáltó szónak kellene lennünk, akiket hallgasson, kövessen, szeressen a világ. Nem érzünk magunkban igazi hivatást, igazi lelki pásztori hajlamokat, csak a megélhetés, az anyagi boldogulás vágyai és gondjai bántanak, serkentenek ! Pedig ma, a mikor már az emberi test betegségét is vizsgálja, kifürkészi a tudomány, nyilt tükör a mi életünk is, látja, ösmeri, észreveszi szivünk érzelmeit, legtitkosabb gyengéinket is a világ és levonja az oly szomorú tünetekben, egyháziatlanság, hidegség, közönyösség, gyermek átajánlás stb. jelentkező következményt. És ha valaki túlzottnak találná álláspontomat, s azt mondaná kevés ezekben az igazság, vagy „kemény beszédek ezek, kicsoda érthetné meg ezeket“ olvassa csak át a tiszántúli egyházkerület legutolsó gyűléséről hozott tudósításokat, a hol nyíltan az egész világ hallatára annélkül, hogy akkori vagy azóta visszautasitva, elgyöngitve lettek volna, olyan vádak emeltettek a lelkészi kar ellen, mely határos a honárulással, midőn felháborodással keltek ki nemes embereink egy egész nagy egyházmegye lelkészi kara, tanítói ellen, mint a kit a legnagyobb, a legvagyonosabb egyházak iskoláit államosítják, eldobják : azért úgymond, hogy a vallástanításért díjazásban részesüljenek és a tanítók, hogy tekintetes urak lehessenek ! ! Volt-e valaha ilyen vád emelve a református lelkészi kar ellen, mely a mult idők sötét napjaiban együtt érzett, együtt vérzett, bajlódott földönfutó gyülekezetével, ott szenvedett vele a kemény pálcaütések alatt, börtönök sötét odúiban ! ! Én legalább nem hallottam, nem olvastam soha, hogy csak egyetlen pap is pénzért dolgozzon, hitvány anyagi érdekért működjön hite, vallása, felekezete, ezzel egyháza, hazája ellen !! Igen, a kit elvi meggyőződés vezet, a ki igy véli a legjobb tehetsége szerint egyháza érdekeit szolgálni azt dísztelen, meghajlok előtte, de judási pénzért szegődni felekezete érdekei ellen, s múló önhaszonért elárulni azt: a hol már csak vádak is emelhetők ily tekintetben ott már valami baj van Dániában, ott már elkeseredik a jövő felett a hitén, vallásán rajongó szeretettel csüggü lélek. Több tűz, több lélek ! hivatásunk igazi szeretete, egyházunk, felekezetűnk érdekeért élni, holmi kész szent lelkesedés, a kötelességek pontos, mindent felölelő teljesítése, kivált nagyobb, városi gyülekezeteinkben s hiszem, hogy kevesebbet fogunk panaszolkodni világi elemünk ellen s a hitélet ellen nem leend annyi kifakadásunk. Sajnos, hogy az ez irányban serkentő, buzdító, egyetlen belmissiói lapunk „A Hajnak* is megszűnik létezni ! Már ez évben nem jelent meg, nem akadt a 2000 lelkész s ugyanannyi gyülekezethez, elegendő előfizető, hogy vádlókig kiáltva ellenünk, s ez is beíratnék ez elmúlt év tartozik rovatába. Rövid fennállása alatt, — lehet, hogy néha túlozva — de megindítója, serkentője, hajnala volt nem egy üdvös mozgalomnak, nem egy áldásos törekvésnek! Az általa elhintett magvak, a benne kifejezésre jutott irány, nem enyészik nyomtalanul el, megtenni az elébb, utóbb a maga gyümölcsét!
