Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1900-12-30 / 52. szám

859

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

860

Messze vezetnék azonban gondolataim, az eszmélkedés, a képzelődés idegen nem számomra termett és nőtt mezőkre vezet. Beláthatlan széles mező! határtalan messzeség ! hol eltévelyedhet a járatlan bujdosó: mig a tapasztalt utazó biztos ösvényeken nyugodtan halad. Majd méltatni, érdemed szerint megítélni fognak téged elenyésző 19-ik szazad, azok a nagy szellemek, kik a te szülötted bár, de elméjök fényével, lángszellemük ragyogásával, világítani fognak akkor is még, mikor te és a te neved, jelentőséged sohasem lesztek többé! Azok, akik túlélik az időket, kiknek nevük a koporsóból is kitör és eget kér.

Nézzük csak a közelebbi tért, e sziikebb mezőt, melyet beláthat halandó tekintetünk, melynek alig vannak ismeretlen, elrejtett részei előttünk, az elmúláshoz közelgő esztendőt, mit hozott nekünk, vagy mit ragadott el tőlünk, vannak-e olyan kiemelkedő jelenségei, melyek figyelmet érdemelnek, melyek javunkra, avagy kárunkra szolgálhatnak.

Ez átnézést, e szemlét is azonban csak a szorosan reánk tartozó, bennünket legközelebbről érdeklő egyházi élet mezején tartozik egy általános, univerzális áttekintés úgyis túlhaladja lapunk szűk keretét és csak magasabb látpontról lenne nyújtható.

Ez az év is bizony, mint az eddigiek is mindig, sajnosán igazolja, hogy felekezetközi viszonyaink a felekezetek egyenjogúsága csak egy nagy és dicső korszaknak, papiroson a törvény száraz betűi között maradt alkotása. Az 1848-ik XX-ik t.-cikk még mindig csak Írott betű, az életben, a gyakorlatban megvalósítva, keresztülvive ma sincs még. Még mindig erősen kiemelkedik, állami és hatalmi tényezői minden kínálkozó alkalmat megragadnak, hogy országunk katholikus ellegét kidomborítsák, mintha csak demonstrálni akarnák urbi et orbi, hogy Magyarország igazi regnum Marianum, a hol a többi felekezet még ma is csak eltűrt recepta religio, a kiknek semmi súlyuk, semmi jelentőségük nincs !

Avagy láthattuk-e már valamikor, hogy országos hatású ünnepélyek alkalmával az ország hivatott képviselői, az államfők, a miniszterek, méltóságok megjelentek volna a mi templomainkban rendezett ünnepségeken: A mi jó kálvinista nagy uraink, méltóságaink a világért sem maradnának el az istvánnapi körmenet, vagy más ilyen solemnitásokról . . . elviszi őket az az igen sokszor hangoztatott lojalitás, melynek nem egyszer vallottak már kárát: de a mi egyházunk templomaiban tartott országos ünnepélyeken a hatalom, az uralkodás soha meg nem jelenik és nem képviselteti magát.

Vagy ott az „episcopus Transilvaniae“ kérdése. Jogtudósaink, történetbuváraink hasztalan mutatták ki, hogy ehhez a címhez az erdélyi róm. kath. püspöknek joga nincs, hogy az töténelmi jogtalanság és a valóságban non sens, mert azt csak nem hiteti el senki, hogy a gyulafehérvári róm. kath. püspök, mint azt az „Erdély Püspöke“ elnevezésből következtetni lehet és kell, püspöke, egyházi főhatósága az ott levő görög-keleti,

görög katholikus, protestáns és unitárius felekezetnek, vagy hogy azok püspökei csak sufragansai, alantasai lennének ő méltóságának.

Es mi lett a felterjesztés, a felirat eredménye következménye, melyet e tárgyban legfelsőbb hatóságaink, a konvent intézett a vallásügyi miniszterhez. Olyan ibis, redibis válasz, mely e sérelmet nem orvosolja, mely a visszaélést meg nem szünteti s mely ellen az erdélyi egyházkerület legutolsó gyűlése ismételten felemelte tiltakozó szavát, egyhangúlag elfogadott feliratában. Hogy mi lett az eredmény ? . . . az már a következő év tárgya leend, nagyon valószínű, hogy mi húzzuk itt is a rövidebbet! No de ne vágjunk a dolgok, a fejlemények elé! Vagy inkább reméljük, hogy a jog és igazság kerekeit feltartóztatni, útjaikból el_ téríteni nem lehet, hasztalan kísérlet mindenha !

Jogaik, érdekeik felett éberebb gonddal őrködő ág. hitv. evang. testvéreink, sürgöllik s hozzájárulás végett bennünket is felkeresve, követelik a viszonosság, egyenjogúság elve, törvénye alapján, s velők egyetemben mi is felekezeti szükségeink, terheink könnyítéséhez az államnak hozzájárulását, segélyét a „Debuisstet pridem !“ Jogaink volt és van hozzá. Ezt követeli a méltányosság, nemzetünk, hazánk jól felfogott érdeke s mindenekíelett túlterhelt hitsorsosaink helyzete. Minden egyes református templom, minden kis gyülekezet erős vára a magyarságnak; csak egy is elveszszen, nyomába lép az idegen elem, a sokszor ellenséges áradat! Nem volt-e elég elveszíteni már annyit?... kormányférfiaink, az intéző körök törik a fejüket, szép szóval, erőszakkal kísérleteznek, hogy visszaszerezzék az elvesztett részeket, azokat a szép hangzású, magyar nevű, de idegen nyelvű, a nemzet testéből örökre elszakadt honfiakat, a kiket meg lehetett volna tartani, őrizni csak maradékával annak, a mit a róm. kath. atyánkfiainak juttatott hajdan a királyi kegy s a törvényhozás nagy lelküsége.

A mi egyházkerületünk eléggé mérsékelten összeiratta e szükségleteket 157—250 koronában. Mondjuk kerekszámben az 5 egyházkerületre 1 millió koronára rúg ez az összeg. Ennyi hozzájárulást, ennyi segélyt csak megérdemel az a felekezet, mely századokon át kiontott vérével öntözte, államiságunk, önállóságunk nem egyszer gyökerében megtámadott életfáját, s a mely ma is gerince, fundamentoma, nemzet-fentartó eleme magyar nemzetiségünknek, a kultúrának, s ma is kész önmaga szűkölni, nélkülözni, csakhogy idegenbe tévedt gyermekeit megmenthesse önmagának s ezzel édes hazánknak. Igyis még hol vagyunk, mily messze leszünk attól a közel fél milliárdra rugó óriási vagyontól, melyet nem köszönve, nem számolva, nem rimánkodva kaptak az idők folyamán kath. testvéreink a közálladalmi vagyonból.

Ezzel sokrészben segélve leend azon az elviselhetetlen terhen azon az égbekiáltó igazságtansága, mely felekezetűnk tagjaira a tűlmagas egyházi adózás viselésével nehezül, s mely ez év folytán csaknem minden gyűlésünknek, egyházi lapjainknak rovataiban szőnye-