Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1900-11-04 / 44. szám
735 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 736 ségtelen tény, hogy minél nagyobb valamely országban a protestánsok száma, annál magasabb fokon áll a nép általános műveltsége s ennél fogva közerköcsisége is. De van némelyek szerint a kath. egyháznak egy nagy előnye, melyet mi sajnosán nélkülözünk s ez az egyházi szervezet és hatalom szoros egysége. Ámde a mélyebben kutató itt sem látja a protestantizmust túlszárnyalva; mert él benne egy magasabb szellemi egység fölemelő nagy érzete 8 nem egyébb az, mint a Jézus Krisztusban, az egyház láthatatlan fejében hívők szellemi közössége. Van valami megragadó a kath. egyház látható feje alatti szilárd egységben s minden esetre nagyszerűen hangzik a dicsekvés, hogy a mise úgy megy végbe Rómában, mint San Franciskoban, mig a protestáns egyház különböző nemzeti egyházban oszolva kultuszformájában és liturgiájában sok eltérést mutat. Ne feledjük azonban hogy a kath. egyház hatalmi állásra s politikai befolyásra törekedett a múltban s törekszik ma is, holott az egyház lényegéhez a külső hasonlóság és mechanikus egység nem tartozik hozzá. Az Ur tanítványainak s utódaiknak nem uralkodó állást jelelt ki, sőt inkább szolgait. A külső egység nem lényeges csak annak az anyaszentegyháznak legyünk lélekben tagjai, melynek a feje Krisztus, akkor ő velünk lesz — Ígérete szerint — mind e világ végéig s az ő lelke el vezérel minket minden igazságra. Jövel Uram, Jézus, vegyél lakozást közöttünk ezutánra is, te aki csodákat tehetsz, költözz be hajlékainkba, szenteld meg, s szentelj meg minket is, hogy építhessük tovább és tovább anyaszentegyházadat az Atya Istennek dicsőségére. Add nekünk az igazságnak lelkét, hogy el ne tévedjünk, add nekünk a te szeretetedet, mely nem vész el soha, sőt örök életre visz minket is. Légy velünk az idők végéig, hogy fennen zenghessük a zsoltár szavait: „Hatalmas dolgokat cselekedett az Ur mi velünk, azért vigadunk.- (: 12(3 Zs. 3. Hála imánk neked szól Istenünk, ki adtál férfiakat, hősöket, bátrakat, lelkeddel megáldottakat, akik visszavezettek minket Tehozzád, a te Krisztusodhoz, és az ő evangéliomához s midőn az ő lelki nagyságuk előtt hódolva hajiunk meg s áldott emléküket áldva hordozzuk lelkűnkben, akkor is Tehozzád tér meg tekintetünk. Úgy érezzük mintha felettünk lebegne a reformátorok szelleme, megmozdul bennünk a lélek az emlékezetnek ez áldott ünnepén, füleinkbe zúg az ébresztő harsona: „Erős várunk nekünk az Isten!“ Csomasz Dezső. IV. A reformátorok szelleméhez. Megjöttél hát hitünk nagy napja újra, Felvirradál óh hát reáuk megint ! Érkeztedeu szivünk szent lángra gyulva, Gyarló, de tiszta áldozatra int ; Áldozni készt a hó'sök szent nevének, Kik rég a sírnak mélyén nyugszanak : I)e e napon Phoenixkéut újra élnek, Hogy köztünk hassanak, alkossanak. Ők porlanak, de nem porlad az eszme. — Á mustármagból óriás fa lett ; A hivó' lélek nyugalmat keresve, A földi zajból árnyába siet. S ott megpihen s ujult erőre kelve, A nemes harcot vívja mind tovább ; Jutalmát, hogy az égbe fenn meglelje, Hogy elvegye az örök koronát. — Gyászos idő volt, fáj a szó szivemnek ! Midőn a lélek tört hajó vala, Melyet zajgó habok örvénybe vernek — Az égen nem volt vezércsillaga. Csak hányódott egy örvényből a másba, Nem ismert egy szebb s boldogabb hazát, Reménye elhagyá, hiúra válva, És nem látszott a mentő Ararát. Leláncolt Prométheusz volt a szellem, Bilincse volt a vakhit, babona ; Bár szárnyaszegve, untalan meglebbent, Hogy szálljon messze, repüljön tova. De szárnyaszegetten hullott a földre, Miként szivén lőtt, gyors, fehér galamb, Vagy mint sólyom, a melynek szárnya törve .. Hogy küzdjön s vergődjék még itt alant A gyászidőt ám fényes kor követte . . . Támadt a földön kis bajnoksereg, A szellemről a bilincset levette, S az szárnyat bontva, magasan lebeg. Száll egyre jobban, csattogatva szárnyát, Tör fölfelé, az égboltozatig, Megismerni a királyok királyát, Ki fenn az ég felhői közt lakik. Oh, bajnokok, ti szellemóriások, Ti Mózesek, ti ég küldöttei ! Kik angyalként az égből földre szálltok Tanítani, hatni, épiteni ! Ti adatok, ti üdvitalt a uépuek, Ti kormányzátok élte csónakát, Véget vetétek vakhit — csüggedésnek, És újraláttuk az üdv zászlaját. Szemetekben az égnek lángja égett; Ajkatokon mennynek zendült szava ; A szó, a toll, a tett harctérre lépett, S győzött a szent léleknek általa. Küzdöttetek, nemes versenyre kelve ; A biblia volt hű fegyveretek, Hős Antaeusként, újabb erőt nyerve A nemes harcból — egyre küzdtetek. Vad büntetés, rémitő máglya lángja Ajkatokat bilincsbe nem véré, Kezetekben szilárdan állt a fáklya, S mennyei fényét egyre lövelé. Krisztusnak nyomdokán híveu haladva Nyomultatok száz vész s vihar között, Szilárd alapját hitünknek lerakva, Melyen az ostrom váltig megtörött. Legyetek, óh legyetek üdvözölve, Ti Mózesek, ti ég küldöttei, Kik a rideg koporsóból kitörve, El-eljöttök hatni, épiteni ! Nincsen babér, mit adhatnánk tinéktek. De hisz babértok szép, dicső, remek ; Belőle le csak egy gallyat se tépnek Az érckezü századok, ezredek.
