Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1900-11-04 / 44. szám

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

734

733

mindazzal, ami ellene mond a Krsztus világos szavainak.

Luther oly nagyra becsülte a szent könyvet, hogy

— ami ritkaság azok között, kik valaha könyveket vettek

— többször és ünnepélyesen kinyilatkoztatta. „Ellensége vagyok könyveimnek és gyakran kívántam, hogy bár csak elvesznének; mert attól tartok, hogy akadályozhatják az olvasót a szt. irás olvasásában, ami pedig minden bölcseségnek egyedüli élőf’ája és forrása!“

Hogy ezen drága gyümölcsökkel rakott élőfához, a bölcseségnek ezen kiapadhatatlan forrásához, az „írott Krisztushoz,“ a Krisztus keresztyénségéhez, a hű szeretet minden erejével visszatért a keresztyénség, az a reformatio érdeme. S igy tudta meg az emberiség, — hogy nincs érdemkincstár, az üdvösség semmi pénzen sem vásárolható meg, az egyház külső parancsai mit sem használnak, a kiszabott s lemorzsolt imák, vezeklés, búcsú mit sem érnek s mind nem egyéb, mint papi találmány. A külsőség Isten előtt értéktelen, előtte csak tiszta szív és alázatos lélek tehet kedvessé. Megigazulunk hit által, az Isten kegyelméből. így lett az ember az egyház szolgájából Isten szerető, szabad gyermekévé.

A „Roma locuta, res finita“ ellenébe állította Luther: „Nem tanácsos valamit a lelkiismeret ellen cselekedni,“ és az ellene szórt vádakra nyugodtan mondhatta: „Elég nekem, hogy lelkiismeretem Isten előtt biztos, az majd irányozni fogja, mit szóljak és írjak.“ És hogy a lelkiismeret és hit szabadságát többé mi sem korlátozza, hogy a Ferdinándok és Fülöpök rémes alakjai örökre el vannak temetve, hogy a Torquemadák és Caraífák vértörvényszékei megszűntek, hogy meggyőződésünkért nem fűznek rabláncra a gályák evezőihez: ez a reformatori szellem diadala.

A reformatio győzte le a babonát is az igaz hit és kér. értelem világával. Szörnyű vész pusztított nem nagyon régen Nápolyban s a nép egy felcicomázott bábut hordozott végig az utcákon gyertyákkal, tömjénnel és zászlókkal. Néhány orvos figyelmeztette a népet, hogy jobb volna, ha lakásaikat hoznák rendbe s tisztítanák ki s gyermekeiket mosdatnák meg, ezt kívánja most tőlük Isten s mindenesetre hasznosabb is lesz, mint a processio. A nép rájuk támadt, Istenkáromlónak nevezte s kis hija, hogy meg nem kövezte őket.

A vallás igazi lényegének egészséges felfogását, hogy az nem rajongás, kegyeskedés, érzelgősség, lágy zene, édes ábránd, — hanem tevékenység, szorgalom, munka és imádság, munka előbb a saját szivünkben, .azután másokéban és másokért és bogy az igaz bit nem holt, hanem élő : a reformátorok helyezték igazi világításba, ők tanították és gyakorolták. Ezért kellett a tévhitnek mindinkább alászállani. A búcsú veszt hiteléből, a titkos, magányos imádság elfoglalja megillető helyét; az ég királynéja leszáll trónjáról, hogy ismét azzá legyen, a mi volt, az Urnák alázatos szolgáló leánya, asszonyok koronája, hajadonok ősképe; a miseáldozat az Urnák szent vacsorájává lesz, melyet a gyülekezet csonkitatlanul vesz, a közbenjáró szentek viszszalépnek, hogy Krisztus újra azzá legyen, a mi volt az apostoli igehirdetésben, az egyetlen közbenjáró Istennél ; az égbe vivő ut tisztán feltűnik az örök irgalom világosságánál, nyitva az ut az örök szeretet atyai szivéhez az elveszett, de bünbánólag megtérő fiú számára

Amikor ez igazságokat Luther irataiban olvasta egy püspök, igy kiáltott fel: „Ez mind igaz, de hogy egy barát akar minket reformálni, egy alsóbb rendű merészel így beszélni a felsőbbekhez — ez elviselhetetlen.“ De már az ige lerázta bilincsét és szabad maradt.

És hogy a parlamentekben, zsinatokon, gyűléseken (egyházi, állami, vagy éppen városi) minden rendű és rangú ember érvényesítheti szavát, vagy legalább képviselőit odaküldheti; hogy az egyéni meggyőződés hatalommá lett, mellyel minden állam nyilvános életében számot vetnek ma már, vajon minek köszönhetjük? — Elismerik vagy nem, az mindegy, mégis igaz, hogy ez is a protestántizmus talaján nőtt fel.

Tudjuk, hogy az általános emberi jogok proclamálását ez előtt egy évszázaddal a kath. Franciaországban a forrodalom véres áradata kisérte; de eljutott volna ezen iszonyatosságokra, ha a protestáns szellem békés fejlődését valóban ördögi hatalommal el nem nyomják és a nép jogait 200 éven át lábbal nem tapodják? — A forradalom végre kierőszakolta magának, amit a reformátiótól megtagadtak. — A lelkek szolgasága a zsarnokokon boszúlja meg magát mindig a legfélelmesebben. Szabad szót és egyenlő jogot követelt és adott a reformatio s ahol e kettő gyökeret verhetett, ott az erkölcsi és anyagi haladás s a tudományok föllendülése sem maradt el.

Az evanu-eliom szelleme fölszabaditólag hat minden tekintetben s éppen nem véletlenség, hogy a legnagyobb gondolkozókat és költőket, pkilosophusokat az utóbbi századokban a protestantismus mutatja fel. A Protestantismus kebelén jött létre az elfogulatlan, minden tendentiától ment történetírás. Hasonlitsuk csak össze, mint Ítélnek az evangéliumi gondolkozásu irók (Ranke) a pápákról s miként amazok (Janssen) pl. Lutherről. Kiragadják egyes tételeit s oly módon csoportosítják, mely emlékeztet arra az élcelődőre, aki a szentirásbol beakarta bizonyítani, hogy az a rablógyilkosságot ajánlja, olyan formán, hogy fölvette Lukács ev. X. r. 30. és 37. versét mely a közbeesőket kihagyva igy hangzik: „Egy ember... találkozók“ tolvajokra, kik azt megfosztván és megsebesítvén, elmenének, azt holt-elevenyen hagyván... Monda Jézus: eredj el és te is akképpen cselekedjél“. A protestantizmus ilyen módon sohasem irt történetet. Ahol a tudomány független s nem egy párt, hanem az igazság szolgálatában áll, ott lehet szó annak általános áldásairól is. S ezen áldásnak kiterjesztése, nemcsak a műveltekre, hanem a társadalom minden rétegére, szintén a protestantizmus műve. A reformátorok vették fel először igazán a népnek lelki gondozását. Luther sajnálkozott népén; mert olyanok voltak — mondja — mint a bárányok, melyeknek nincsen pásztoruk. Ez aggódó gondoskodás eredménye az a ma már számokkal bebizonyítható, két-