Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1900-11-04 / 44. szám
725 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 72í) II. Megnyitó beszéd, a reformátió) emlékünnepe alkalmával 1900. okt. 31. Mélyen tisztelt közönség ! Nemes tanuló ifjúság ! Évről-évre tömegesebben és lelkesebben ünnepli meg a protestáns világ szerte e hazában e napot. Mi ennek az oka ? Talán csak most ébredtünk tudatára annak, hooy az ősök szent emlékének háládatos emlegetése és megbecsülése hatalmas emeltyűje a saját buzgóságunknak ? Ah ezt régebben is tudtuk és vallottuk. Akkor is megbecsültük mi azokat, a kik mielőttünk jártak, a mikor még nem hirdettük évről-évre hangos szóval a nagy eszmék, a világot megváltó igazságok lánglelkü bajnokainak hervadhatatlan érdemeit. De ha tisztán csak reformátoraink emléke megbecsülésének vágya vitt volna is rá bennünket arra, hogy e napot ünnepi rangra emelve, megkülönböztessük a napok sorában : akkor is igen indokolt volna eljárásunk, mert a hithősök támasztásáról megemlékezve, olyan kegyelmi tényét magasztaljuk az Istennek, a mivel egyrészről a babonának, másrészről az önző ravaszságnak hálójában megfogott lelkeket a világosság és igazság honába viszszavezérelte. Azonban más okunk is van. Újra veszély fenyegeti a lelki világosságot. Mind nagyobb és nagyobb erővel vonul fel a küzdőtérre a pápaság. Világszerte mozgósította és harcra tüzeli hadait, hogy igájába hajthasson ismét egyeseket és népeket. És ez, a mint hosszú századok története kétségtelenül bizonyítja, azt teszi, hogy az isteni törvények félremagyarázásával az emberi egyetemes jogok kiforgattatnak sarkaikból; az egyetemes einberszeretet helyét a gyűlölködő fanatizmus foglalja el. Országok és nemzetek, mik békés egyetértésben hűséggel megadhatnák Istennek, a mi az Istené és a császárnak, a mi császáré: számtalan sebtől véreznek ; sebektől, miket testvér-kezek ütöttek. A XI. századtól kezdve, mikor a nép felbujtásával, lelketlen szigorral kényszeritette a pápa a papokat arra, hogy váljanak meg családjuktól, hű nejeik és szerető gyermekeiktől, Wicleff, Hussz, Prágai Jeromos, Savanarola máglyáin, a magyar gályarabok, a lengyel, a francia és a salzburgi protestánsok a mérhetlen szenvedésein át — egész a XIX. század közepéig a lel ki ismeretre gyakorolt kényszer és erőszak és azután a Syllabus és igy a pápaságnak kerek számmal ezeresztendős viselkedése bizonyítja, hogy a saját hatalmi érdekén kívül más érdeket nem ismer és hogy vélt jogainak megszerzése, érvényesítése és megtartásában embertelen kegyetlenségek elkövetésétől se irtózik. Ha ma nem kegyetlenkedik : nem ő az oka ; ő nem tehet róla; ha tiszteletben tartatnak az emberi jogok, neki ebben nincs része ; az általa annyiszor kárhoztatott szabadelvüség vívmánya ez épen az ő telhetetlensége fölött. De ha módjában lesz: jövőre se fog irtózni az erőszakoskodás, jogfosztás és kegyetlenségektől. Hisz a Syllabus szerint (LXXX.) kárhozatos tévelygés az a vélemény, a mely szerint „a római pápa kibékülhet, összeférhet, tartozik kibékülni s összeférni a haladással, a szabadelviiséggel s az uj polgárosodással.“ Tehát nem akar összeférni, nem akar kibékülni a haladással •• harcolni fog ellene örökké és úgy, a hogy tud. Harcolni fog, hogy a vallások szabad gyakorlatát megszüntesse (LXX1X.) hogy a római katholikus vallást újra „egyedüli államvallássá“ tegye mindenütt (LXXVII.) hogy ,.az apostoli szék világi fejedelemségét,, visszaállítsa (LXXVL), hogy a házassági ügyeket, mint a lélekhalászat legdúsabb forrásait ismét kezébe vegye, (LXXIV.) hogy kizárólagosan, a politikai hatóságok ellenőrzésének teljes mellőzésével, maga vezesse a népoktatást (XLV.) hogy kivívja újra az egyház és az egyházi személyek sérthetetlenségét (XXX.) és a papi törényszékek teljhatalmát; hogy a katholikus írók tollát ismét vak eszközévé tegye (XXII.). El van hát tökélve harcolni mindaddig, a inig csak hatalmába nem kerítette ismét a sajtót, a népoktatást, a házasságot, a törvénykezést, a vallás kizárólagos szabad gyakorlását, sőt még a fejedelmeket is ! (LIV.) Mert tévedés azt hinni, — mondja a Syllabus — hogy „a királyok és fejedelmek nem csak kivannak véve az egyház joghatósága alól, hanem a joghatósági kérdések eldöntésénél íolebbvalók is, mint az egyház.“ A római pápa ugyanis szabad fejedelem; más szavakkal: a római pápa minden mindenekben kerek e földön (XXXIV) lm a pápai széknek ez a hajthatatlansága és korlátlan uralomra törekvése az, a mi kötelességünkké teszi, hogy a Krisztus hű vitézeiként éberen őrködjünk a felvilágosodás és a lelkiismeret szabadsága várának általa folyton veszélyeztetett pontjain és a támadások erősödésével mi is mind nagyobb erőt fejtsünk ki. Manapság is úgy van a mint Luther éneklé : A régi ellen — az Még most is oly gonosz; Hatalma, sok csele, Kegyetlen fegyvere — A földön nincsen mássa. Ugyancsak a pápai széknek ez a hajthatatlansága és korlátlan uralomra törekvése az oka annak a feltűnő jelenségnek is, hogy a katholikusok zöme, elválva a pápától jó lelkiismerettel, bátran és lelkesen halad a szabadelvüség, az egyetemes emberi jogok védelme és biztosítása utján. A dolog tényleg úgy áll, hogy a pápának a XIX. században, a melyet közönségesen a felvilágosodás századának neveznek, a katholikus országokra lehet és van a legnagyobb panasza. A protestáns országok — a miktől természetszerűen kevesebbet vár — távolról se okoznak neki annyi kellemetlenséget, annyi keserű csalódást, mint Francia- és Olaszország, a hol már régen elvették a papi vagyont, el az iskolákat és megrendszabályozták a klérust. Az újabb egyházpolitikai törvényeket Magyarországon se lehetett volna létesíteni, ha egyátalán nem akarták és határozottan ellenezték volna a katholikusok. Ez kétségtelen. Bizony feltűnő jelenség ez ! Feltűnő, hogy a csalhatatlan pápa sürgető kérései, figyelmeztetései és fenyegetéseire a katholikusok nagy többsége semmit se ád. De legyen bár még oly feltűnő, azért egészen érthető. A napokban olvastam egy előkelő fran-44*
