Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1900-11-04 / 44. szám
727 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP. 728 cia államférfinak ezt a nyilatkozatát: a katholicismus vallás, az ultrxmontanimus politikai párt': amazzal nincs semmi bajunk, ennek nem szabad engednünk. Nagyon helyes megkülönböztetés ez. így érthető csak, hogy a kik katholikusok is, azok is harcolnak a nemzetközi ultrámontanismus ellen, a mi a pápát újra az egész keresztyén világ egyházi és világi fejedelmévé akarja tenni, a milyen volt III. Ince idejében. Ettől a nagyon jól ismert absolut hatalomtól, való természetes idegenkedés és borzongás az oka, hogy az ultramontanismus a céljai megvalósítására irányuló küzdelmében szemben találja magával nem csak a protestánsokat, de mindazokat a katholikusokat is, a kik a pápa kedvéért nem hajlandók lemondani egyéni szabadságukról és a testvéri szeretetnek a nemkatholikusok iránt való gyakorlásáról. A katholicismussal csakugyan semmi bajunk. Szépen megférünk egymás mellett, sőt együtt küzdünk társadalmi és politikai téren. Kölcsönösen tiszteletben tartjuk egymás vallásos meggyőződését. Hiszen a lényeges dolgokban úgy is a legnagyobbrészt megegyezünk. Az apostoli hitformát, a kérésztyénségnek ezt a legrégibb és egyetemes szimbólumát mi is csak úgy magunkénak valljuk, mint ők. Viszont ők is csak úgy óhajtják, mint mi : vajha mindenki te.jcsitené a nagy parancsolatot : Szeressed a te Uradat Istenedet teljes szivedből, teljes lelkedből és minden erődből, és szeressed felebarátodat, mint magadat! A tiszta erkölcs tanítása és ápolása nekik se fekszik jobban a szivükön, mint nekünk és viszont. A szegények, szerencsétlenek, betegek gondozásában nemesen versenyzőink, valamint a társadalmi béke és jó rend fentai tásában is. Protestánsok áldoznak katholikus templom és iskola épitésére és viszont. Nem látunk mi semmi veszélyt abban, ha fiaink az iskolákban olyan testvéri érzületben nőnek fel, a mely később az életben se engedi őket szétszakadni, vagy épen ellenséggé válni csak azért, mert egyik más templomban imádja az Istent, mint a másik. Szóval úgy élünk egymás mellett, mint jó testvérek. De az ultramontánokkal már nem vagyunk jó barátságban : sőt semilyen barátságban se vagyunk, mert nem is lehetünk. Náluk a kér. hit és erkölcstan legfőbb igazságai mellékesek, külszin, látszat, az utca szögletére kiállott, vagy a templomban kérkedő képmutatás viszi a hangot. Minden beszédük és cselekedetük végcélja: a pápa dicsőitése. Náluk a pápa, ki nem átallja magát az Isten helyettesének nevezni, tényleg leszoritóttá az Istent és az ő egyetlen fiát a dicsőség trónjáról. Ok nem Istennek, de a pápának adnak minden dicsőséget. Náluk nem a J. Kr. az egyetlen közbenjáró, hanem a pápa áldásától, vagy átkától függ minden; az üdvösségnek nem a J. Kr.-ba vetett hit a feltétele, hanem a pápa iránt való vak engedelmesség. Ok nem a J. Kr. nak akarnak híveket szerezni, mint mi, hanem a pápának. Ok nem azt tartják, a mit Jézus, hogy a hol szívesen nem fogadják őket, távoz, zanak onnét s még a port is verjék le lábukról, hanem ezt: öljed és egyed! Ok nem meggyőzni akarják a lelkeket, hanem engedelmességre szorítani bármi áron. Már az iskolában a kicsinylés, megvetés és gyülölség csiráival akarják behinteni a zsenge gyermeki sziveket; hogy a férfikor munkájában is ne egymást támogatva, de egymásnak gáncsot hányva, egymást szidalmazva és gyűlölve vegyenek részt. Valódi céljukat azonban gondosan leplezik. Hamis jelszavakkal csalják lépre a könnyen hivő együgyüeket. ígéreteket tesznek, mikről jól tudják, hogy nem is akarják, nem képesek, beváltani. A népet szeretnék tudatlanságban tartani, mert jól tudják, hogy „a butaság hatalom“ A kik ilyen utón haladnak, azokkal mi nem mehetünk ; és ha utunkba akadnak: előlük ki nem térhetünk ; a teret nekik át nem engedhetjük, legalább harc nélkül nem ! Mi azokkal a katholikusokkal megyünk egy utón, a kik testvérüknek tekintik ez édes haza szülötteit kivétel nélkül és igy tiszteletben tartják velük született emberi jogaikat is. Azokkal megyünk, a kik egyedül Istennek és az Ő egyszülött fiának, a Jézus Krisztusnak akarnak adni minden dicsőséget; a kik velünk együtt vallják, hogy az Isten előtt nincs személyválogatás, hanem minden nemzetségből kedves ő előtte az, a ki őt féli és igazságot caelekszik. Es ha harcolnunk kell ez igazságokért, attól se ijedünk meg. Most is azért jöttünk össze, hogy a nagy reformátorok bátorságán, kitartásán és Isten iránt való föltétien bizalmuk és engedelmességükön edzük, erősítsük a saját bátorságunkat, kitartásunkat, bizalmunkat és engedelmességünket. Ha harcolnunk kell, a harcban fegyverünk az Ige lesz. Az igét meg kell hagyni ok Szendéikével a harc terén 0 küzd velünk mindvégig. Vesszen bár mindenünk, Vagyonunk, jó nevünk, Családunk — hadd vigyék: Nem lessz az nyereség; Miénk az Ur országa. Az ünnepélyt megnyitottnak nyilváuitom. Kis József. III. Emlékbeszéd. Mikor igy megsárgulnak a fák levelei s a múlandóság dermesztő siráma átfuvall a tájon, itt hagyja fészkét a vándor madár, hogy enyhébb ég alatt újra föllelje régi otthonát: bizonyos ellenállhatatlan vágyakozás szállja meg a mi lelkünket is, hogy fölkeresse az igazság és szabadság sokszor megdiesőitett, de még mindig távollevő országát, melyhez megmutatja nekünk az ösvényt ez ünnepnapnak 383 éves története. El sem tudjuk képzelni az őszt a reformatio emlékezetének felújítása nélkül. Megmozdul bennünk a lélek, füleinkbe zűg az ébresztő harsona. Föllebbeu a haldokló természet szemfedője s mielőtt végkép bezárulna a koporsó, megrázkódik a tetszhalott, nem alszik el Örökre, jő majd uj tavasz, kihajt a holt berek, lesz még feltámadás.
