Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1900-10-07 / 40. szám
661 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 662 Anyaszentegyházunk építéséről. (Folytatás ) Mindezen belső szervi bajok mellett az államkormány napról-napra megsérti a vallásegyenlöség törvény által biztosított elvét Vagy teljesen ignorál bennünket, vagy pedig meglátszik intézkedésén a kath. clerus befolyásának himpora. („Erdélyi püspök“; prot. tábori félkészek száma és helyzete; hitoktatóink díjazása az állami iskolákban stb.) Az államkormány , a mely büszkén vallja magát Deák Ferenc örökösének, teljesen elfelejti a haza bölcsének 1845-ben mondott következő szavait: „Álljon a kormány minden pártok felett; tartsa meg szigorúan a törvényeket; teljesítse azok rendeletét; tegyen mennél több jót a nemzet szellemi és anyagi erejének kifejtésére ; legyen részrehajlatlan s ez által tegye lehetetlenné, hogy lépései ellen alaposan fellehessen szólalni. Midőn 2 párt áll felhevülve egymás ellen valamely hazában, két mód lehet a megzavart egyetértést helyreállítani s a felhevült keblek békétlenségét lecsillapítani. Egyik a békés kiegyenlítésnek szelíd eszköze; másik Macbiavehi tanítása szerint: az egyik félnek megsemmisítése. Óhajtom és remélem, hogy senki hazánkban ezen utóbbi módot nem fogja követni.“ S most, mikor fokról-fokra, tervszerűen haladva ez utóbbi cél van ellenünk kitűzve; most mikor a Tisza-jubileumon emlegetett „sötét pontok“ foltokká nőttek, mit csinálnak világi főembereink ? Mélyen hallgatnak vagy legfölebb gyűléseinken minket lelkészeket serkentenek az evangelizálásra. Azt mondják, hogy világi főembereink akkora szellemi erőt képviselnek, a mely döntőleg hat az állam kormányzásában. Ha ez igaz, — a mit én legkevésbbé sem vonok kétségbe — akkor őket terheli a felelőség, ha jobbik szivök meg nem mozdulva, talán az államkormány iránti lojalitás, vagy a mi még menthetetlenebb, önérdekből, anyaszentegyházunk jogos érdekeinek háttérbe szorítását közönyösen nézik. Természetes, hogy midőn a róm. clerus rajtunk a diagnosist igy megállapította : elérkezettnek látta az időt arra, hogy a siker teljes reményével megkezdje a recatholizálás munkáját. És mint az ezer-lábu élősdiek, kiterjesztette életíelszivó szerveit a társadalom minden rétegébe, hogy onnét bennünket le és kiszorítson. Megalakitá a példátlanul jól szervezett néppártot, jól tudván, hogy egyrészről ez a hangzatos név a köznép füleiben kellemesen fog csengeni, másrészről pedig a politika és vallás, ez a kettős hatalom jobban összehozza és tartja a nép küíömböző rétegeit, mintha nyíltan bevallják céljukat : a vallásháborút. És kérdem, mélyen tisztelt értekezlet, hogy anyaszentegyházunk ily veszélyes helyzetében mit cselekedjünk ? Összedugott kézzel várjuk-e a vég katasztrófa bekövetkezését ? Kétségbe essünk-e a belső bajok és a külső ellenség sokaságának láttára ? Nem ! Hiszen ez nem volna egyéb, mint a Krisztus evangélioma erejének s az igaz keresztyén egyház jövőjének megtagadása. Fel kell tehát vennünk a harcot mind a belső megújulásért, mind pedig a római egyház törekvéseinek visszaveréséért. Mert jól mondja Drummond Henrich, hogy „a megmérgezett ember, ha elmulasztja az ellenméreg bevételét, meghal 1 Mindegy, akár a földhöz csapja azt, akár az ablakon önti ki, akár ágya mellé léve nézegeti: meg fog halni ! Meghal, akár szenvedélyében megsemmisítse az ellenmérget, akár hidegen visszautasítja. A legtöbb lelki halál lassú feloszlás a hideg visszautasítás következtében.“ Nekünk is tehát, ha pusztulni nem akarunk, be kell vennünk az ellenmérget, mely nem lehet más, mint belső bajaink orvoslására az evangéliomhoz visszatérés, annak lángbuzgalmu hirdetése ; iskoláink és egyházaink szellemi és anyagi ügyei vezetésében — minden melléktekintet nélkül — egyedül anyaszentegyházunk érdekeinek tekintése. A római egyházzal szemben pedig a tervszerű és erélyes védekezés. Érzem én, hogy nehéz a mi feladatunk, de Isten és őseink szelleme előtt felelősséggel tartozunk evangéliomi egyházunkért. Tegyünk meg tehát ennek érdekében minden erőnkből kitelhetőt, mégha rögtöni siker nem biztatná is törekvéseinket. Metternich hercegnek ama szavai, hogy: „azon országok, melyek megállapodtak: hátramaradtak ; azon országok, melyek ferde irányban haladnak : vesztük elé mennek ; az országoknak tehát, hogy boldoguljanak : elv és idő szerinti irányban kell haladniok," áll az egyházra is. De nem kevésbé áll, a mit Groethe mond, hogy „a tunya élet — kora halál. A népek vallásos érzületének hiányai miatt régtől fogva panaszkodnak. Már Luther mondja 1584-ben, Máté ev. 22 : 1 -4 versei felett tartott prédikációjában, hogy : „Bírjuk ugyan az evangeliomot, de hortyogunk annak hirdetése alatt, vagy pedig kószálunk az utcában, a szabadban, betérve vendéglőkbe s játéktermekbe — ebben rejlvén főbűnünk. Polgáraink el vannak merülve a bűnben ; megvetvén az igét, sőt gúnyolván a prédikátorokat, igy szólnak : papunk nem tud másról prédikálni, mint a hitről, szeretetről “ A magyarországi prot. egylet választmányának a tagokhoz 1872 ben hibocsátott felhívása szintén azt mondja, hogy „mozgalmuk kiindulási pontja azon általános tapasztalat volt, hogy a valláserkölcsi élet népünkben meglankadt s a közöny és hidegség a vallási intézmények iránt naponként nagyobbodó kiterjedést vesz.“ Ezen vallási korrajzok s a jelen idő tapasztalatai mutatják, hogy milyen helyesen monda Luther, hogy „a keresztyén élet folytonos fejlődés és nem bevégzettség ; a mivé lennünk kell, nincs még készen, hanem vajúdásban és valósulásban.“ Mivel azomban a fejlődés processusának a mozgás a legfőbb követelménye, azért itt is a tevékenység a legelső kellék. Az, egyház tagjainak tevékenységétől függ az egyház boldogulása, az evangéliomi kér. egyház megvalósulása. Az 1567-iki debreceni zsinat 49-ik cikke azonba azt mondja, hogy: „nem a juhok a pásztort, hanem a pásztor tereli a juhokat.“ A munkában tehát nekünk jut a vezérszerep s annak irányát az említett cikk következőkép írja elő : „a prédikátorok igazgassák Isten törvénye szerint a magok egyházaikat és a hazudozók és szimulálok nyugtalan ráfogásai által ne hajtogattassanak ide s tova; vagy a hizelkedó'k kényére ne tanítsanak leigéz-40*