Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1900-09-23 / 38. szám

623

DUNÁNTÚLI PROTEST A SN LAP.

624

az egyház hatása alól. Ez is túlzás. Ezt ez erkölcsi elvet a t. társaságnak nem a régi sablon szerint kell kezelnie, hanem minden kérdésnél kifejezésre kell juttatnunk, ki kell elégítenünk a népet, mert különben kiesik vezetésünk alól. Az anyagi világban .az emberek, egyesek, családok, népek és nemzetek erkölcsi rugók nélkül nem bírják ki a munkát. Az ellenállás az erkölcsi képesség hiánya folytán a teljes materialismusba merül. Az egyház van hivatva ezt megakadályozni. Mi tesszük a nép kezébe az evangéliumot, használjuk is fel azt. A lelki olvasásra kell a népet megtanítani.

A prot. irodalmi társaság kiadványai tiz év óta nemcsak hirdetik, de meg is válósitják ezeket az eszméket. Nemcsak irodalmi jelentősége van ennek, de bizonyítja azt is, hogy a protestáns feiekezetek közt is szolidaritás, a testvériség nem utópia, hanem valóság. A mint egyes elveink vérré válnak a hívekben, akként nő erkölcsi erőnk. Ha mi megtudjuk egymást érteni, annál könnyebben vezethetjük népünket, ellenkező esetben csak visszariasztjuk. Szükség van köztünk az egyetértésre. Eszembe jut azaz isteni jelenés, a mely Máté evangélista szerint a Tábor hegyen történt. A tanitó Jézus is odament, de eleinte nem látták őt a napfény közepette. Csak később, a mikor felfelé néztek és keresték a nagy világosságban : akkor látták meg Jézust, az ő eszményüket. Nézzünk mi is fel és keressük a magasban a mi eszményünket.

Azt az eszmét Luther volt, a ki legerősebben kifejezte azon zsoltárban, a mely igy kezdődik: Erős várunk nekünk az Isten. De nem elég az erős vár, erős katonára is van szükség. Most, a midőn mindenütt uj fegyverekkel küzdenek, mi is, bár nem változtatjuk meg alapunkat, szervezetünket, mindennap pótoljuk azokat és ha azt tesszük, akkor mondhatjuk el: Erős várunk nekünk az Isten ! M. Sz.

Döntés előtt.

Szeretnék örömömnek adni kifejezést a felett, hogy a sokat vitatott s „kifogásolt“ uj Rendtartás oly élénk érdeklődést, szellemi mozgalmat idézett elő a lefolyt évben egyházkerületünkben. Sajnos azonban, hogy csak bizonyos aggodalommal szólalhatok fel ez ügyben még egyszer. Nem féltem ugyan a kér. t. ü. bizottságot attól, hogy álláspontját bárkivel szemben megvédelmezni ne tudná — hisz komoly, beható tárgyalás után ajánlotta a Rendtartás életbeléptetését — de félek attól, hogy oszlopos férfiaink egy része, nem számolva az idők követelményeivel, esetleg ellenkezésük által keserű érzéseket fakasztanak azok lelkében, kik tisztán egyházi életünk előmozditása s felvirágoztatása szempontjából meghálálhatatlan jóakarattal és körültekintéssel vettek részt a Rendtartás előmunkálataiban.

Nyilt titok, hogy a t. ü. bizottság megrendszabályozását célzó mozgalom honnét és kitől eredt. És a becsületes lélekkel végzett munka talán fel is jogosítaná a nevezett bizottság bármely tagját arra, hogy keserű szemrehányással forduljon e. kerületünk egyik köztiszteletben álló, nagynevű férfiéhoz. De ezt én nem akarom tenni; mert nagy neve, tiszteletet parancsoló múltja biztosítékul szolgál arra nézve, hogy nem hatalmi, uralkodni vágyási szempontok vezették s vezetik őt törekvésében, hanem „saját felfogása szerint“ csak az ügynek kiván szolgálatot tenni. Erről teljesen megvagyok győződve. Hisz ha még mi, a néppel közvetlenül érintkezők sem tekintenénk teljes bizalommal vezérembereink működésére : hogy hirdethetnék a felforgatásra törekvő elemeknek azt, hogy bízzanak ő bennök s nehéz helyzetük javulását várják ő tőlük?

Mert hogy is áll a dolog? Mi, somogy-vidéki tanítók, a kik közvetlen szemlélői vagyunk egy társadalom-bontó s csak részben egyházellenes mozgalom megdöbbentő jelenségeinek s a kik lelkünk mélyéből érezzük azt, hogy a lelkészi és tanítói kar teljes egyetértésére van szükség, ha csak ideiglenesen is gátat akarunk vetni a felforgató törekvéseknek ; s közvetlen (de páncélozott) tanúi vagyunk annak is, hogy a felforgatásra törekvő elemek a legtöbb esetben ellentétbe akarják helyezni a tanitót a lelkészszel s lépten nyomon azt hangoztatják, hogy a tanítóra szükségünk van, de . . . (a folytatást — ellenkezvén az lelkem legbensőbb meggyőződésével — nem irom ki): mi nagyon kicsinyes, sőt mosolyra érdemes törekvésnek kell hogy minősítsük, nehány egyházmegye azon felfogását, hogy a ft. kerület által eltörölt (s bölcsen eltörölt) osztályozást újra életbe kell léptetni.

Mikor kiváló vezérférfiak (esperesek és t. ü. b. elnökök) nyilatkozata is ellene szól ennek a sajnálatra méltó törekvésnek (mert az osztályozás csak akkor volna jogosult, ha „legalább“ egy egyházmegyében egy ember kezébe volna letéve a lelkiismeretes s az iskola összes belső és külső viszonyait mérlegelni tudó és akaró ellenőrzési jog gyakorlása); s mikor érezzük azt, hogy a mai nehéz időben a legtöbb nyugtalankodó egyház belbékéjét csakis az menthette meg, ha a felforgató elem tapasztalja lelkésze és tanítója között a megbonthatatlan (de korántsem kölcsönös dédelgetésig menő) egyetértést : be kell ismernünk, hogy a tanítók osztályozásának visszaállítására való törekvés legalább is időszerűtlen és tapintatlan dolog.

Röviden megemlítem még, hogy uj Rendtartásunk csekély részben „uj.“ A ft. egyházkerület l89tí. szept.

22-én tartott gyűléséről felvett jegyzőkönyv 155.3 p. a. ugyanis egyszerűen azzal bizta meg a kér. t. ü. bizottság két tagját, hogy rendtartásunkat a fennálló szabályrendeletekkel összhangzásba hozza. Ha „uj“ rendtartás készítése lett volna a bizottság feladata, akkor bizonyára sok „felesleges“ dolog nem volna a most támadottban. De a mi felesleges van benne, azt tessék annak tulajdonítani, hogy a t. ü. bizottság sem a zsinati törvényeket, sem a ft. kerület által elfogadott (is