Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1900-08-05 / 31. szám
509 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 510 Az Írástudók voltak az ő tanítóik, a kik hétrőlliótre beszéltek előttük a zsinagógákban. Bizonyára volt közöttük különbség; nem lehettek mind egyformán rossz tanítók : de egészben véve ok voltak valószínűleg a legszárazabb és legszellemtelenebb emberek csapata, a kik valaha egy nép elméje felett uralkodtak. A talmudnak nevezett zsidó iratok gyűjteményében , mely napjainkban is meg van, — föllelhetjük tanításuk módját. És a kik tanulmányozták az iratokat, mondják, hogy eddigelé ezek a legszárazabb termékei az emberi elmének. Olvasásuk közben úgy érzi magát az ember, mintha végnélküli homályos folyosókon járna, a hol minden léptével nehéz , folytó port ver föl. A népnek Jézusról mondott kritikája egyenesen rámutat tanítóik fő fogyatkozására. Nagy méltósággal tanit — mondák — nem úgy mint az Írástudók ; azaz, az Írástudók méltóság nélkül tanítottak. Ez a főjellege a talmudnak. Egy írástudó sem tanított úgy, mintha Isten megihlette volna, vagy a szellemi világot saját szemeivel látta volna. Mindegyik egy más korábbi tanítótól idéz, a kinek tekintélyére hivatkozik. A predikálásnak ez a neme igazán végzetes, bár gyakran uralkodott később is és időnként hangosan követelte mának az orthodoxia nevét. Avagy sohasem hallottunk úgy beszélni Istenről, mint a ki évszázadokkal ezelőtt, a bibliai időkben élt, hatott és munkált, de ma napság már nem hat és nem munkál az életben és a történelemben ? Soha sem hallottuk azt az állítást, hogy az Istenben való örömöt, a bünboesánat gyönyörét, a lélekkel való megteljesedést és a szellemi élet más magasabb tapasztalatait a bibliai szentek igenis érezték, de ma már, a késő századokban ezeket nem remélhetjük ? Bizony, a bibliát olyan börtönfélévé lehet változtatni, a mibe Isten mintegy be van zárva vagy egy múzeummá, a melyben a szellemi élet úgy őriztetik meg, mint valami régi ritkaság. De azok, a kik Jézust hallgatták, érezték, hogy () egyenes összeköttetésben van a szellemi világgal és oly dolgokat mond nekik, a miket maga is látott és érzett. Nem pusztán commentára, gyenge és elhaló visszhangja volt a régmeghalt emberekre felyülről bízott izeneteknek. Úgy beszélt, mint a ki ép akkor érkezett meg a magasságosnak lakóhelyéről vagy inkább mint a ki folyton ott érezte magát és látja, a mit leir. Nem írástudó, hanem próféta volt, a ki elmondhatá: „Ezt mondja az Ur.“ Hire elhallott Dántól Bersabáig. Az emberek ragyogó arccal mondották egymásnak: „Bizony nagy próféta támadt mi köztünk.“ A pásztor elhagyta nyáját, a földműves ekéjét, a halász hálóját, hogy az uj prédikátort hallhassák. Az emberek szükségét érezték annak, hogy a másvilági üzenetet hallják és ösztönszerüleg megismerték az illetékes hangot. (Folyt, köv.) Szemelvények a nagyszombati prof. egyházak múltjából; Stelczer János Károly „Gesichtliche Darstellung der sehr merkwürdigen Schicksale und Glaubenskämpfe der ev. Kirchengeineifielen, sowohl Aiigsb. als Helv. Confession in der königl. Freistadt Tirnau in Ungarn“ cimü müvéből. (Folytatás.) 10. Pilárik István leírja templomunk elfoglalását és mindkét pap kiűzetését. Ezen fájdalmas veszteségünket Pilarik, Budiszinban 1693-ban megjelent „Katechetischer Lehrgrund“ cimü könyvében következőleg festi: „Alig érkeztem, Titsi Dávid a pozsonyi volt első lelkész és ezen vidék esperesének ajánlatára, minden kérés és keresésem nélkül ezen városba (N.-Szombatba), a midőn rövid id"re megkezdődött az üldözés és ellenségeink kikergetésünkkel és templomunk elvételével fenyegettek, kivábképen az akkori cseh pap, páter Gajári jezsuita, nagyharaggal megtiltotta beteg hallgatóim látogatását és communicálását, minthogy én is az evang. cseh gyülekezet papja voltam. Fenyegetéseire persze, én mit sem adtam, mig végre Epiphanias után második vasárnapon (1671. január közepén) hozzáfogtak a munkához. A páter urak (jezsuiták) ugyanis Pongrácz nevezetű püspökükkel *) együtt, ki itt lakott, korán reggel a városházba mentek, s a templom körül összegyűlt kis gyülekezetünk elöljáróitól, küldötteik által a kulcsokat kérették, kettőnket, papokat pedig megukhoz hivattak. Azomban mi udvariasan engedelmet kértünk, hogy nékünk nem illenék elmenni és nem is tudjuk, hogy a kulcsok hol volnának a mi (Isten bizony) igaz is volt. így húzódott a tanakodás egész estig. Az alatt esedezve kértük, hogy irántunk és szegény jószivü emberek alamizsnáiból épült templomunk iránt kímélettel lennének és ne irigyelnék azt tőlünk ezután sem, mivel mindenkor csend és békében éltünk közöttük. De mindezen kérésünk nem használt semmit, mert midőn látták, hogy Önként sem a mi, sem a kálvinista templom (mely alsó Magyarországon egyedüli volt) kulcsai át nem adatnak: seregesen, deákjaik és a velők levő katonákkal előbb a kálvinista templomhoz mentek, hol az ajtót erőszakkal betörték, a szószéket, az ablakokat, az ülőhelyeket összeverték és abban tetszésük szerint mindent feldúltak. Ennek elfoglalása után nagy processió kíséretében a mi templomainkhoz indultak. Ide érvén ismét kérték a kulcsokat, de mi engedelmet kértünk, hogy azok csakugyan nincsenek már birtokunkban. Ez alatt az asszonyok és leányok, a püspöknek, ki nemes családbeli volt, lábai elé borultak, megcsókolták ruháját, sirtak úgy, hogy egy követ is könyörületre indított volna és kérték Krisztus sebeiért, mikor látták, hogy baltával akarják a templom ajtaját beverni: hogy hagyná meg nékik önagysága szegény kis templomukat. A püspök jó ideig egészen meg volt lepetve és nem tudta, hogy mit tegyen vagy beszéljen. Midőn a melléje adott kir. biztos látta, hogy a püspök már-már engedni s a templomot az asszonyok s leányok kesergéseire oda akarja ajándékozni : felszólalt ellene. ^fpr *) Porgrácz már akkor váci püspöknek meg volt választva. Szerző. 30*
