Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1900-01-21 / 3. szám

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 38 37 Monod A. e részben is igazán a dolog mélyére pillantva, igen helyes feleletet ád. Azt mondja nevezetesen: valamely vallásos cselekvény teljesí­tésénél én mint az egyház szolgája és képviselője köteles vagyok őrködni annak tisztessége, becsü­lete fölött. Az esketés is vallásos cselekvény. En mindenkor kész vagyok az ifjú párért az ő há­zukban vagy az enyémben imádkozni, bármilyen legyen is a kötelesség, a mit magukra vettek. De a templomban, egyházam nevében, hivatalomnál fogva, mint annak elhívott szolgája, nem hagyha­tom helyben, hogy a római kath. egyházzal szem­ben olyan alárendelt helyzetben volna az, mint a milyent a fönt emlitett elkötelezés számára kijelöl. Szégyen és gyalázat az a református egyházra, ha azt mondják neki: »add ránk áldásodat, ellenben megígérjük neked, hogy minden gyermekünket, a mit az Isten adni fog, elvonjuk tőled.» Es hát nem úgy van-e, hogy ha én mint egyházam lelkésze, annak ilyen meggyalázásához oda adom a hivata­lomat, hát megsértem azt a tiszteletet, mivel iránta tartozom?! Ez úgy a keresztyén lelkiismeret, mint a hivatalos méltóság és a személyes tisztelet érzéke szempontjából tekintve, oly fontos ok, hogy a leg­többen, a kiktől ily esetben a hivatalos közremű­ködést megkellett tagadnom (Monod,) maguk beis­merték, hogy az én bizonyítékaim helyesebbek, mint az övék. Arra a kérdésre, hogy mit tenne, ha felettes hatósága kényszerítené, hogy egy ilyen házasságot áldjon meg, Monod ezt feleli: ezt mondanám ha­tóságomnak: Önök azt parancsolják, hogy az egy­ház áldását adjam erre a házaspárra. Jól van, én engedelmeskedem, de az egyház szellemében és pásztori lelkiismeretem parancsa szerint.» Aztán a beszéd folyamán egész szeretettel, de oly élesen kifejezném helytelenítésemet az evangélikus félnek, hogy minden jövendőbeli házaspárnak elmenne a kedve attól, hogy engem ilynemű hivatalos köte­lesség gyakorlására kényszerittessen.« Tagadhatatlan, hogy a céltudatos, követke­zetes és komoly eljárás igen áldásos gyümölcsö­ket teremne számunkra ezen a téren. És a legna­gyobb áldás talán az lenne, hogy a vegyes házas­ságoknak, egyházunk e csapásainak száma jelen­tékenyen megkevesbbednék. Statisztikai kép a győri ev. ref. egyházról Napjainkban sok szó esik a vegyes házasságok és az azokból született gyermekek vallását illetőleg kötött megegyezésekről. Nincs dunántúli kerületünkben (talán egész Magyarországban sem) anyaegyház, mely e te­kintetben a győrihez volna hasonlítható. Azt gondolom azért, szélesebb körben is érdeklődésre tarthat számot és talán tanulságul is szolgálhat ezen — igazán és ko­molyan elmondhatjuk — exponált egyházunk mai hely­zete és ebből következtethető jövő kilátása. De talán a kép, melyet felmutatok, gondolkodóba ejti magyar egy­házunk őrállásra hivatott kormányzó férfiait is, hogy éber tekintetüket ránk fordítsák és segítő kezüket fe­lénk kinyújtsák. Ezt megérdemli, szinte követeli — nem a győri egyház, hanem a magyar kálvinizmus eminens érdeke és mondjuk — becsülete. De talán felnyílik ! azoknak a szeme is, a kik úgy szűr alatt dohognak, 1 hogy még az ilyen „fényes ekklézsia“ is segítségért kiabál, idegen pénzen akar templomot építeni stb. . . . Csak csendesedjetek, édes véreim ; mert tudatlanságból származik az ilyen beszéd! Lássátok, (ne sértődjetek meg, hogy per" te szólitlak benneteket, — szeretetből ejtem igy a szót) itt a báránykák harca folyik a raga­dozó farkasokkal. Ti — egyhitü, kompakt ekklézsiátok­­ban nem is képzelitek, hogy ilyen kevert nyáj mellett a pásztornak mennyit és hányfelé kell futkosnia, hogy nagyobb károsodás ne történjék . . . Szép, sudár-tornyo­­tokban megkondul a hármas harangszó és ti a begyüle­kezett egészséges nyájat, veszély félelme és aggodalma nélkül, legeltetitek a szép kies folyóvizek mentén. Lás­sátok, mi csak sóvárgunk az ilyen boldog állapot után. Mi még mindig a „türelmi parancs“ korszakában élünk. Úgynevezett templomunk (mult századbeli gránárium­­hoz hasonló alkotmány) udvarban, torony és harang nélkül ''még mindig a babiloni vizek melletti szomorú rabságra emlékeztet minket; — haugyan megunván a várakozást, szégyenletében agyunkba nem fojtja az em­lékezést. Ebben — a nyilvánosságtól elzárt helyzetünk­ben nem akarnak meglátni lakostársaink s nem tudnak megtalálni idegenből hozzánk jövő feleink. Ácsi pap kollegánk (miért ne leplezném le ? . . .) óra-számra ke­resett, inig végezetre — a kármélita atyákhoz igazította egy rendőr . . . s a mikor szabadkozott, hogy nem azo­kat akarja megvizitelni, e szavakkal nyugtatta őt meg: „kálomista, kármélita, mindegy az uram!“ Nohát atyám­fiái ezért is kell nekünk egy, nyílt téren, magas torony­nyel ékes, aranyos csillaggal prédikáló templom, hogy ne téoelyegjetek; hogy akarva — nem akarva beleakad­jon minden szem; a mely ország-világnak hirdesse, hogy ezen a nagy sötét folton is lobog az evangéliom fáklyája, melynek kioltásában annyit izzadott a minden fegyverrel rendelkező vad fanatizmus. Az egyenlőtlen harcban . . . nem is harcban, ha­nem gyilkolásban — sok vért vesztett Dunántúlnak ezen hajdan igazán fényes, erős ekklézsiája. Fényes és erős volt; mert volt két papja, közép- és felső iskolája, melyben tanult a hires Szenczi Molnár Albert is. Könyv-

Next

/
Thumbnails
Contents