Dunántúli Protestáns Lap, 1900 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1900-05-20 / 20. szám
327 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 328 merni mondani, hogy ha valaki nem tartja elég jónak a mi hitelveinket, vallásunkat, hogy abba nevelje gyermekeit vagy a ki oly magas positióból nézi felekezetűnket, hogy neki a házas élet megkötésénél Istennek áldására szüksége nincs: ez nem lehet egyházi elöljáró, egyházi tisztviselő semmi alkalmazásban, egyetlen vonalon sem. Kezdünk gondolkozni preventiv eszközökről, a midőn lelkűkre akarjuk kötni lelkészeinknek, presbytereinknek különösen a vegyes vallásuaklakta helyeken: híveink vallásos életének, vegyes házasságok előzményeinek figyelemmel kisérését, az arra való reáhatást, hogy «egyis a mieink közül el ne vesszen» hanem mindannyian megtartassanak; de megalkotni célozzuk egyszersmind azokat a fenyitő szabályokat is, melyekkel az eltévelyedteket, az elesni akarókat sújtani fogjuk. / Es mindez igen helyesen, célszerűen van igy! Alkalmas eszköz a protestáns öntudat erősítésére, fejlesztésére, sok esetben a felekezetűnk elleni hibák, mulasztások meggátolására. A tisztultabb erkölcs, a nemesebb élet, a hitéhez, meggyőződéséhez keresztfáig ragaszkodás érzete volt az az erő, mely a protestantismus elterjedését — egyéb political társadalmi okok között — eszközölte, elérték ezt pedig őseink a vallásos elvekben rejlő ható erőn kívül az egyházi fegyelem, a jórend, a jó erkölcs törvényeinek megalkotásával, ovatos és bölcs kezelésével. Visszanyulik ennek alkalmazása az ős apostoli korba; Pál apostol leveleiben nem egy helyre találunk, a hol az egyházi fenyiték alkalmazásáról van szó, midőn kizárásra méltónak mondja a «vérfertőzőt»; az intést, dorgálást lelkére köti nem egyszer Titusnak, Timótheusnak. Maga Kálvin is az egyházi fegyelem — tulszigoru alkalmazásával — de mégis annak gyakorlásával alapítja meg jó hirét, nevét felekezetűnknek s az annak nyomában lépő jó erkölcs, példás rend volt egyik fő-fő igazolója a kálvinismusban rejlő átalakító, nemesitő erőnek. Kánonaink, egyházaink jegyzőkönyvei még a legkisebb gyülekezetekben is tanúskodnak felőle, hogy mindig használta egyetemes egyházunk e fegyvert, sohasem mondott le ez eszköz használatáról. Csak most a szervezkedés, az alakulás újabb idejében feledkeztünk arról el, vagy a nagyobb alkotások közepette nem méltattuk eléggé az akkor még jelentéktelennek látszó s még igazában szükségesnek sem nagyon mutatkozó ezen alkotást, e célszerű s ma már elkerülhetetlen tényező paragraphizálását! Valójában az lenne szép, az lenne igaz, nemes és elképzelhetőleg ideális állapot, igazi jézusi szellem, ha soha az egyházi élet körében, annak jelenségeinél semmiféle fegyelemre, a fenyiték egyetlen eszközére is szükség nem lenne, hanem csak a meggyőző hit szülte lelkesedés, a szeretet érzelmei vezetnék, irányítanák a hitsorsosok cselekedetét. De mig emberek alkotjuk az egyházat, a felekezeteket, addig számolni kell az emberi gyengeségek, fogyatkozások ezerféle nemeivel s a megfelelő eszközök alkalmazásáról gondolkoznunk kötelesség. Gondolkozzunk, elmélkedjünk azért felette, főtiszt, püspök ur kezdeményezésén — kinek bizonynyal a mindennapi sajnos tapasztalatok, a komáromi exponált viszonyok adták meg az impulsust, egyházi életünk bajait felismerő, azon segíteni akaró és tudó, köztudomású bölcs előre látása és gondoskodása mellett — a csurgói kerületi lelkészértekezlet, majd ennek nyomán a kerületi közgyűlés foglalkozott e kérdéssel. Általánosságba s némileg részletezve is közölve vannak az irányelvek a kér. jegyzőkönyv lapjain. Lehet, hogy némelyiknek sok, némelyiknek kevés, a mi benne foglaltatik. «Majd a lelkész értekezleteknek lesz módjukba gondolkozni részletesebben is felettük.» Fontos, nagyon fontos elvek, kényes kérdések sok részben azok, mérlegeljük hányjuk-vessük meg azokat mindenesetre a gyakorlati élet követelményeivel, de főként egyetemes egyházunk érdekével kapcsolatosan. Ki tudja, hát ha mi is nagyobb ösztönt, tevékenyebb szellemet, munkára késztő lelkesedést, a melyekre bizony mindegyikünknek szükségünk vagyon — fogunk merithetni azokból? S hátha a kiket nem birt megtartani a szeretet, az egyházához, vallásához ragaszkodás érzete, megtartja a szeretettől alkalmazott szigor, megőrzi a szabályrendeletek tiltó ereje? És ki tudja, hát ha ennek nyomán egy erős, öntudatos kálvinista önérzet fakad, mely büszke lesz a maga vallására, hitére, mely örömmel, felemelt fővel hangoztatja a maga meggyőződését s abból kivetkeztetni, megingattatni nem engedi magát soha?? Adja Isten, hogy úgy legyen ! Patay Károly.
