Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-03-12 / 11. szám
169 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 170 mus érdeke egyaránt ébresztő szóval kiált: serkenj fel te, ki aluszol! E február 27-iki első értekezlet eredménye, bogy tagjai — lehetünk egyházi és világi részről mintegy nyolcvanan — részint nyilatkozásukkal, részint hallgatásukkal a belmisszió szükséges voltát kimutatták, legalább egy hang sem emelkedett ellene. A következő gyűléseken (minden hónapban tartunk egyet) a belmiszszió eszközeiről, a biblia terjesztéséről, a sajtó utján való munkásságról, a vallástanitásról, az egyesület tevékenységéről stb., egyházainknak e csupa első rendű kérdéseiről lesz szó. Kézséggel ajánlkozom s ha megméltóztatik engedni szivesen meg is teszem, hogy ez értekezletekről egy-egy rövid tudósítást küldök *). Budapest. s Haypál Benő, ev. ref. lelkész. Hadd szóljanak hát azok a cselekedetek! A „Dunántúli Prot. Lap“ f. évi 10 ik számában a vezéreikkezö, t. i. Csizmadia Lajos ur a többek között ezeket írja : „Egyik magát józan konzervatívnak tartott és e miatt önmagával teljesen megelégedett s minden újabb kezdezménj'ezésnek konokul ellenálló egyházi lap, f. évi 4-ik számát ajánlom az érdeklődök figyelmébe“ stb. stb. Ha nem csalatkozom, az ekként jellemzett és kritizált lap nem más, mint a „Debreceni Prot. Lap," mely a mint látszik, Csizmadia kollegám tetszését nem vala szerencsés megnyerhetni. S hogy ennek dacára ezt inpst mégis az érdeklődők figyelmébe ajánlani kegyeskedik, — ennek oka az úgynevezett Wolaffka-ügy. Kijelentem, hogy e tárgyról azon dolgokat, melyekre Csizmadia ur hivatkozni látszik, legalább részben én írtam, e lap nem ugyan 4-ik, hanem 8-ik számában. Ugyanezért e csípős megjegyzésre úgyis mint szerzőnek, úgyis mint a „Debreceni Prot. Lap“ egyik szerkesztőjének, reagálni jogom van. S itt mindenekelőtt azt jegyzem meg, miszerint azt, hogy a „Debreceni Prot. Lap“ Csizmadia kollegámnak nem tetszik, őszintén sajnálom. Mi úgy szeretnénk e lapot szerkeszteni, hogy lehetőleg mindenkinek tessék s ha nem érhetjük ezt el — azt csak fogyatékos talentumainknak tessék betudni, és semmi esetre sem akarathiányunknak. Majd ha Csizmadia collegánk szerkesztő lesz — talán nagyobb közkedveltségnek örvendhet . . , s hogy örvendjen is, szivemből kívánom. Ámbár bátor vagyok Csizmadia collegét szeretetteljesen fiigyelmeztetni azokra, amik Lukács 6. 26-ban írattak meg ekképpen: jaj nektek, mikor minden ember jót mond felőletek, mert épp ezeket cselekedték a hamis prófétákkal isil. Egyébiránt sejtem az okát, hogy Csizmadia collégám miért annyira busult az ő haragjában. — Köztudomás szerint én valék egyike azoknak, kik a Csizmadia collega és társai által inaugurált irányzatot igazságos bírálat tárgyává tenni merészkedtem. Ma sem bántam meg. De hogy honnan veszi az alapot arra, hogy a „Deb*) Nagyon köszönöm a szíves ajánlkozást. A mostanihoz hasonló, ébresztő tudósításokat örömmel közlök mindig. Szerk. receni Prot. Lap“ s természetesen mint annak egyik szerkesztője, én is minden újabb kezdeményezésnek konok ellenzője vagyok ? Azt még csak képzelni se tudom. Én nehány év óta eleget irtam már e tárgyról, hosszú cikksorozatban részletesen kifejtettem álláspontomat; tisztába jöhetett azzal minden elfogulatlan olvasó ; s most ismét a régi nóta, hogy mi semmit sem tettünk ! ? Nohát édes collegám ne vitatkozzunk már erről: Én Önt, Csizmadia Lajos urat, mint a bennünket tespedéssel vádoló, agilis, tettek emberét ezennel nemes versenyre hívom ki. üt év óta vagyok püspökladányi lelkész ; gondolom az Ön háta megett is van eonyi idő. Nos hát Írjuk le híven, bizonyítékokkal ellátva, hog3r ez 5 esztendő alatt kettőnk közül ki mit tett úgy az igehirdetés, mint a tudományos irodalom, a belmisszió, a társadalmi, az egyházépitési mozgalmak terén, aztán elbírálás végett köldjük be a „Dunántúli Prot. Lap“ szerkesztőségéhez és kötelezzük magunkat arra, hogy a ki kettőnk közül kevesebbet tett, az a debreceni kollégiumban gyűjtött „Erzsébet alapitvény“ra azonnal 100 (egyszáz) koronát fizet be. Reményiem, tisztelt collega ur — méltóztatik e nemes kihívást elfogadni! Annak, a ki oly könnyen mond Ítéletet mások felől, az ilyen mérkőzés elől kitérni nem szabad ; különben is ez a fegyver nem öl, — legfelebb is csak a bugyellárison vág eret! Atyafiságos szeretettel Püspök Ladány Erőss Lajos, ref. lelkész, úgyis mint a «Debr. Prot. Lap* egyik szerkesztője. Válasz nt. Erőss Lajos urnák. E lap Szerkesztőjének s tisztelt barátomnak lovagias előzékenységénél fogva azon szerencsés helyzetben vagyok, hogy Nagytiszteletüségednek hozzám intézett nyílt levelére a válaszom a D. Pr. L. ugyanazon számában jelenhetik meg. Mint látom, Nagytiszteletüségedben a szerkesztő sértődött meg. Szivesen elhiszem, hogy a tisztelt collega ur is ép úgy az elvek és az erős meggyőződés embere mint én. Azt is szivesen elhiszem és elfogadom, hogy7 Nagytiszteletüséged a legjobb hite és meggyőződése szerint keresi egyházi bajaink okait és orvos szereit. Bár némely dolgokban nézeteink megegyeznek, mégis általán véve oly nagy ür van közöttünk, hogy megérteni egymást nehezen tudjuk. De mégis kegyed sem tagadhatja el, hogy Lapjának iránya ha némileg változott is, alapjában véve mégis a régi rend változatlan fentartása mellett harcol a Debr. Pr. Lap. Ha nem úgy volna, ha csalódtam volna, azon csak örülni tudnék. És mihelyt meggyőződtem róla a legnagyobb készséggel vitszavonom azt a „konok“ jelzőt. Mielőtt pedig Nagytiszteletüséged levelének legfőbb tárgyára, a kihívásra válaszolnék, szükségesnek látom néhány szót szólani cikkem ama passzusáról, mely kegyedet oly nagy dühbe hozta. Szíveskedjék elhinni, hogy a tollat legkevésbbé sem a gyűlölködés, a versengés óhajtása adta a kezembe. Egészen más indulat. A fájdalom és a kesergés. Mint igen gyakran, szeretett egyházamnak múltjáról, jelenéről és jövőjéről elmélkedve, a sivár jelen és a