Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-03-12 / 11. szám
171 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 172 vigasztalan kilátás borongóssá tették kedélyhangulatomat. Ekkor jutott kezembe egy cikk Wolaí'ka ur diadalairól. Pirulva olvastam, mint hiszem sokan rajtam kivül, hogy hegyre épült fényes egyházunknak dicsősége miként homályosul. Hogy egyetlen egy ember mennyit tud ott tenni saját egyháza érdekében s hogy visszatud szoritani miuket az egész vonalon! S e szomorúságban is jó jelnek vettem az említett cikk egy beismerését. Én lagalább olyan őszinte vallomásnak vettem, a mire építeni lehet. A mire az fog következni, hogy odaát megemberelik magukat. A kérdéses helyet, ha tetszik idézhetem : . . . „Ellenfelünk serény, fáradhatatlan ; mi pedig mozdulatlanok vagyunk. Ha újabb újabb tért veszítünk, ha ellentelünket egész a vakmerőségig felbátorítjuk, saját gyámoltalanságunknak és közönyösségünknek köszönjük.“ Ezeket olvastam a Debr. Pr. Lapnak lehet, hogy nem a 4 ik, de bizonyosau nem is a 8-ik számában, mert. a budapesti E. I. L. 7. száma is átvette ezt az egész cikket. Igen, nt. Eró'ss Lajos ur, méltóztassanak otthon megemberelni magukat, szorítsák illő korlátok közé Wolafka urat egy hatalmas egyháztársadalmi actioval. Én és velem együtt minden jó református hódoló tisztelettel fogunk önök előtt kalapot emelni ! Most hát felelek kihívására. Kegyed nyilván azzal a célzattal tette ajánlatát, hogy majd egy szószátyár embert fog bennem ország-világ előtt nevetségessé tenni. Hát, ha kivánja, szivesen elhiszem, hogy Isten több talentumot bízott kegyedre, mint reám. S talán jobban is tudta talentumait értékesíteni, mint én. De higyje el Nagytiszteletüséged, hogy nekem sem kell Lepsényben töltött hat évem miatt szégyenkeznem. A nekem adatott csekély tehetségem szerint becsületesen és híven forgolódtam az Ur szőlőjében mindenkor. Kegyed ép oly keveset tud az én csendes munkálkodásomról, mint én az önéről. Én ép annyi joggal várhatom a diadalt, mint ön. S ha önpek úgy tetszik : kihivását elfogadom, az ön által választott bíróság ítéletének magamat alávetem. Szives tisztelettel és üdvözlettel maradok Lepsény, 1899. márc. 8. szolgatársa az Urban Csizmadia Lajos. Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy a Csizmadia ur czikkében Erőss ur által nehezményezett pont az illető czikkiró ur egyéni véleménye, a melylyel e lap szerkesztője magát nem azonosítja. Erőss L. ur meglehetősen különös kihívásáról az a véleményem, hogy azt valószínűen ő maga se veszi valami nagyon komolyan. Az én legjobb tudásom szerint Eröss ur és Csizmadia ur egyformán kiváló munkásai anyaszente?yházunknak; bár minél több ilyen lelkésszel ajándékozna meg az Ur bennünket, mint a minő ez a két férfi. Reményiem ez a szóváltás ha folytatódik is, de el nem mérgesedik. A személy mindkét részről teljes tiszteletet érdemel! A szerkesztő. Márczet. Miért vesztett korunk prédikációja népszerűségéből, — és miként nyerheti azt ismét vissza ? 4) Riehl „Egy világfi vallásos tanulmányai“ c. iratának egy fejezete „Praedicatio“ feliratot visel, melyben a hires cultur-historicus igen részletesen értekezik azon okokról, melyek miatt a praedicatio elvesztette népszerűségét, mig a világi szónoklat föllendült. „A beszédnek — mondja — mindig lesz ereje, varázsa, de ezen erő sokkal nagyobb volt, mikor még ritkábban, csak a templomokban hallgatták az emberek. Gondoljunk csak vissza nagyatyáink idejére. Akkor a német tartománygyűléseken zárt ajtóknál tárgyaltak, ha ugyan egyáltalán tanácskoztak, parlamenti szónoklás még nem volt; a törvényszékek nem üléseztek nyilvánosan és az ügyvédi beszédek nem jutottak ki a tárgyaló teremből; egyesületi szónokok sem voltak ; mert hiszen egyesületek is alig voltak és csak nehány egyetemi professzor követte Kant példáját s beszélt szabadon a kathedrán, mig a legtöbb olvasta füzetjét. Az egyedüli férfiú, a ki mindig és folyton szabad előadással lépett a nép elé, a lelkész volt. O egy oly művészetet gyakorolt, a milyent kívüle senki sem s igy nem csoda, ha buzgón hallgatták és szónoklásával meg voltak elégedve, ha mindjárt nagyon közepes volt is az. Ma az egyházi szónokok körül roppant, szinte elnyomással fenyegető verseny fejlődőit ki. Beszédeket és szabad előadást hallunk mindenütt s szinte nem tudunk szabadulni a nyilvános szónoklatok özönétől. Mindenki beszédet tart ma, a fejedelemtől a munkásig. Világi szónokaink persze nem beszélnek mind oly kitünően, hogy a lelkészek kénytelenek volnának előttük a tért odahagyni. Parlametben, népgyüléseken és egyesületekben elégszer beszélnek rosszul; de népünk végre kezd megtanulni beszélni és hallgatni; vannak mester- és mintaszónokok is, a milyenek előbb nem voltak és a műkedvelők minden kontársága mellett az újabb szónoklásban örvendetesen lép előtérbe egy lényeges, reális törekvés. A ki ma benyomást akar kelteni beszédjével, szolgáljon az tanításul vagy legyen vitatkozás, annak szorosan a tárgyhoz kell szólni; inkább tények, mint képekkel bizonyítani, a humort komolysággal összekötni; mindenekelőtt pedig kerülje a szónoki csillogást és declamatori sallangot. Egy oly férfiú, mint Bismark, a ki sem irodalmilag, sem művészileg nem volt túlságosan képzett, sem szénokilag iskolázott, azért lehetett oly jelentős szónokká, bogy sokan őt egyenesen a legnagyobbnak tartották, mert mindig tudta, mit akart mondani s ezt egyenesen kimondta és minden szónoklásnak ez a legmélységesebb mester titka. Egyházi szónokaink az új versenyben tanultak-e valamit versenytársaiktól ? Egyesek bizonyára, a legtöbben alig. A kathedrai szónoklás a világi mellett külsőülésének egész hangjával úgy tűnik fel, mint egy ettől különböző stylusnem és előadásmód. Nem mindig előnyére. És igy beszélnek prédikátori modorról és hangról, becsmérlő ellentétben az egészséges, üde és természetes előadásmóddal. Az ellentét hasonlításra ösztönöz, melyre régen a másik objektum hiányzott és a lelkész ezáltal ismét feszesebb helyzetbe jut. Neki érintve kell lennie a modern szónoklás szellemétől és még sem szabad úgy prédikálnia; mert az egyházban j gondolnunk kell a hagyományosra, a maradandóra és 1 érinthetetlenre, magára az isteni tisztelet formáira és
