Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-03-12 / 11. szám
Tizedik évfolyam. 11. szám. Pápa, 1899. március 12. Nem szándékozom hosszasau szólni a címben jelzett tárgyhoz, melyet Szalóky Dánielnek a Prot. Egyb. és Isk. Lapban közölt cikke s az erre válaszul irt és e b. lapok folyó évi 6. 7. és 8. számaiban közölt cikksorozat elég kimerítően tárgyaltak. Bizonyára sok helyes észrevétel és figyelemre méltó jó tanács van e cikkek mindegyikében s mindkét részre vonatkozólag, csak az a baj, hogy ezek valószínűleg sok olyan helyre nem jutottak el, hol megszivlelésök valóban szükséges lennej Én csak az utóbbi cikksorozathoz óhajtok pár rövid megjegyzést s ezekkel kapcsolatban egy általam alkalomszerűnek vélt indítványt tenni. A cikksorozat t. Írója midőn megrovásban részesíti azon tanítókat, kik «szakértelmüket» nézete szerint kelletén túl hangoztatják, önmaga is némi túlzásba esik, azt vitatván, miszerint nemcsak átalános műveltség, de paedagogiai képzettség, szakértelem dolgában is „a papok vannak főlényben“ a tanítókkal szemben. Kétségtelen dolog, hogy a lelkészi pályára készülő ifjúnak több alkalma van a magasabb fokú, átalános műveltség megszerzésére; azt is megengedjük, miszerint a paedagogia alapvető tudományaiban s' elméletében a lelkészjelöltek alapos és teljes tájékozottságot szerezhetnek, de —• bocsánatot kérünk! — egy jól berendezett tanítóképző-intézetben nyújtott módszertani, gyakorlati képzés csak bizonyos elfogultság mellett mondható kevesebb értékűnek a más (bár rokon irányú) intézetekben nyerhető ezen nemű képzésnél. Pedig — átalánosan elfogadott és helyes felfogás szerint — a tanítóképzőből kikerült pályakezdő még nem is kész tanító, mert miként a közmondás szól: «gyakorlat teszi a mestert!» Különben mikor a lelkészek és tanítók között oly kívánatos jó viszony ápolásáról vagy megteremtéséről van szó, nem tartom célszerűnek sem egyik, sem másik oldalról az elsőség kérdésének feszegetését. A jó egyetértést és békességet, a hol t. i. az hiányzik, nem mérő szalaggal, hanem a szeretet s kölcsönös méltánylás aranyfonalával lehet legbiztosabbeu feltalálni. Az állami tanítóképző-intézetekkel s következőleg tanítói karunk nagy részévei szemben erős bizalmaddansá^ik 44 hangot a következő tétel: «az újabb tanítói generáció jó részt állami tanitóképezdében s ennélfogva nem egyházias szellemben nőtt fel.u Ez a bizalmatlanság azonban — a menynyiben a hitfelekezetünkhöz tartozó tanitónövendékek vallásos képzése nincs idegen intézőkre bízva — egész terjedelmében alig indokolható, de talán bántó is azon érdemes egyénekre, kiket a tanítóképző-intézetek növendékeinek vallásbeli oktatásával a bizalom megtisztelt. És ha a tanítói karban találkoznak olyan egyének, kik egyházias érzület dolgában nem állanak minden kifogáson felül, ezért sem épen csak az állami tanítóképzést lehet okozni s ezen bajnak hatásos gyógyszerét vagy gyógyszereit kell keresni és pedig minél előbb! Ez irányban óhajtok a jelen alkalommal e lapok t. olvasóinak figyelmébe egy indítványt ajánlani. Ha a tanítói kar egy részénél az «egyházias szellem» csakugyan hiányzik, ennek oka egyrészt az illetők egyéniségében, másrészt pedig átalában azon körülményben keresendő, hogy a tanítóság e szellemnek saját körében való ápolását illetőleg meglehetősen magára van hagyatva. Magyarórszág első vallás- és közoktatásügyi miniszterének legérdemesebb intézkedései közé tar-11 Jó viszony a gyülekezet lelkésze s tanítója között.
