Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)

1899-02-26 / 9. szám

m naXTULI PROTESTÁNS l.AP.

134

133

Francia Protestantismus, áttérő papok

A Dreyfus-ügygyel összefüggőkig a protestántismus ellen indított mozgalom ten éke egy 570 lapra terjedő pamflet, mely „A protestáns veszedelem“ címen Parisban jelent meg a „Szent József“ könyvkereskedésben. Ebben Renauld szerző departement-ok szerint közli a protestáns hivatalnokok neveit, valamint a párisi és vidéki, akadémiai képzettségű protestáns egyénekét. A munka szerzője „nem akar a protestánsok ellen izgatni,“ hanem „csak tényeket“ hoz föl. De hogy ez a szabadkozás mennyit ér, mutatják következő tételei : „Lopás, polgárháború, kapzsiság,“ ezeken alapszik a német protestantismus s ez az apja a franciának is. Az 1898-i hugonották karöltve járnak a hazaárulókkal s azon idegenekkel, a kik Franciaország ellenségei. A nantesi edictum eltörlése „egyik legokosabb gondolata“ volt 14-ik Lajosnak. Majd közöl szerző igen sok, botránkoztató protestáns papi históriát. Az egyiknél hozzáteszi, hogy ha a közlöttek talán nem mind igazak is, de „nem mozog a kárászt szél nélkül.“ Egyébiránt pedig, ez a történet az illetőnek és kollegáinak minden esetre nagyon kellemetlen lesz s ennél többet nem is óhajtók.“ Calumniare audacter, semper aliquid haeret. E támadásokra indirect feleletül vehetők azok az előadások, a miket Sabatier tanár és nehány lelkész uj év óta tartott Taitbout-templomban következő tárgyak fölött: „Protestánsok és franciák.“ „A hazafiui kötelesség a keresztyén lelkiismeret előtt.“ „A mi zászlónk.“ „Franciaország emelkedése a protestantismus által.“ Ez előadások nagyobb, bármely hitvallású közönségre voltak számítva.

Orvendetesebb ennél a gyalázó irodalmi terméknél a protestantismus iránt kedvező hangulat több departement-ban, a minek a „société évangélique“ segélyére lenni iparkodik. így Treignao-ban (département Corréze) kath. polgárok kivánatára, a kik az „igaz vallásról“ akartak valamit hallani, gyülekezés volt, melyen több mint 800 hallgató, többnyire férfi, jelent meg, papjuk tilalma ellenére. Igaz, hogy több helyen hasonló összejöveteleket a paptól fölizgatott tömeg zavarta meg. Hiányzik azonban az evangélizálás munkájához az anyagi erő. E munka céljára már évek előtt Mettetal párisi lelkész, a ki nem rég halt meg, társaságot alapított, mely társaság most minden erejét e célra fordítja „(kath.) lelkészek által evangélizáló francia társaság“ címet vett föl. Világos, hogy az ilyen áttért papok, a kik legjobban ismerhetik a kath. népet, s annak lelki szükségeit, valamint a római rendszer minden baját és veszedelmét, leghivatottabbak lehetnének azoknak az evangélizálására, a kik a római egyházban az „igaz vallás“ után áhítoznak. Ez áttért papok száma napról-napra növekedik, úgy hogy a Sévres-ben, Corneloup lelkész vezetése alatt álló, áttért lelkészek számára alapított menedékházban már eddig 81 lelkész jelentkezett fölvételre. Az ugyancsak Sévres-ben megjelenő, egykor kath olikus, most ottani reformált lelkésztől szerkesztett lap, „Le chrétien franqais“ részletesen közli ezt, a róm. kath. papok közt megindult mozgalmat s uj évi számában hat áttért lelkésztől aláirt lelkes fölhívást bocsát ki Franciaországnak ilyen, lelkészek által való evangélizálására. Ugyanabban a számban van lenyomva Vidalot egykori áldozár beszédje, melyet múlt évi dec. 18-án, a reformált egyházba fölvételekor tartott. Többek közt ebben ezt mondja: „\7isszaemlékezem azon órákra, midőn az addigi hitemmel meghasonlott lelkem kereste az ő saját hitét, azt, a mi a lélek fejlődésének és életszükségleteinek megfelel. Isten kijelenti magát azoknak, a kik keresik, vagy még inkább — mint Pascal mondja — a kik Istent keresik, már megtalálták. Mikor magamba tértem, Istent magamban találtam. Eleinte vonakodtam megismerni. Azt mondták nekem, hogy egyedül az egyház van Isten birtokában, csak az egyház adhat nekünk Istent s csak az egyház révén iuthatunk Istenhez. De csakhamar megnyugodtam. Isten szólt lelkemhez és hangjára, mely lelkem mélyében szólalt meg, nagy nyugodalom és béke szállott meg. Az a béke volt, a miről az evangélium beszél s a mit egyedül Krisztus adhat. Azon órától fogva s csak azóta lettem keresztyén, nem szorultam többé az egyházra, megtaláltam az alapot, a melyen hitemnek nyugodnia kell. Jézus Krisztus volt ettől fogva egyedüli mesterem. Jézus Krisztussal, az evangéliommal megismertem a hit és üdv lényegét. Az evangéliomi kegyesség nem áll dogmatikus elfogultságban. Jézus Krisztus az üdvösséget nem köti értelmi föltételekhez. A transscendentalis theologiát, mint minden egyéb tudományt átengedi az emberi vitatkozásnak, előtte a fő csak az, hogy minden lélekben fölébressze Isten tudatát, hogy őket vele összekösse; a hit szerinte abban áll, hogy egész lényünket Istennek ajánljuk, minden erőnket az ő szolgálatának szenteljük. Midőn Isten az embernek ezen önmegadást, az önfelajánlás ezen kegyelmét tudatára hozta, ugyanakkor megismertette vele, hogy ez az adomány Istennek ingyen való kegyelme az üdvösségre, a mi Kálvin szerint „nem szolgabér, hanem fiúi örökség.“ Tanulságosak a közlemények, melyeket Vidalot beszédében, a francia katholikns nép hitéről, vagy inkább hitetlenségéről találunk és megható a buzgóság, melvlyel uj munkájához fog. Egy másik pap, Perrin abbé, kilépését a római egyházból püspökének jelentő nyilatkozatában ezt írja: „Teljesen megvagyok győződve, hogy a római egyház dogmáinak nagyobbrésze tisztán emberi találmány, babona, mit az elmúlt századok tudatlansága szült oly hitbeli képzetek alapján, melyek emberi észhez s az elfogulatlan szellemhez nem méltók.“ Kívánatos, hogy ezek az egykori áldozárok evangelizáló munkájukhoz a helyes utat és módot mindenkor megtalálják. Közülök némelyek most még inkább alkalmasok arra, hogy a római téves tanokat és előítéleteket ostromolják, mintsem arra, hogy positive építsenek. Azért az a terv is fölmerült, hogy az evangélizálás munkájára ezek az áttért lelkészek mindig másodmagukkal, egy született reformátussal küldessenek ki.

9*