Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)

1899-02-19 / 8. szám

117

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

118

és az egyházmegyei közgyűlésen. Hisz e két helyen, meg a hirlapok utján teljes részletességgel megismertethetik velük minden tervüket. És ha itt s igy nem sikerül a lelkészeket, illetőleg az egyházmegyei közgyűléseket valamely javaslat számára megnyerni : gondolják, hogy a kerületen győzelemre segíthetnék azt? ! Negyon hiú reménység ez ! E kívánság teljesítése csak az egyházmegyék kiadását szaporítaná, de semmi más eredménye nem lenne. . . . Azt hiszem, hogy azt meg figyelmen kivül hagyta az igen tisztelt tanító ur, hogy az egyházkerületi közgyűlésen az egyházmegyék lélek szám arányban vannak képviselve. Nos, az indítványnak mostani alakjában való teljesítését pár év múlva már az a másik kivánság követné, hogy az egyházmegyék tanítói is lélekszám arányban legyenek képviselve az egyházkerületen. „A konventen 1—1, a zsinaton 1-—2 tanító megjelenhessen kerületenként.“ Ugyan minek? Hogy ott alázatosan bólintson arra, a mit ott egyházunk nagytekintélyű világi és egyházi férfiai elhatároznak. No, mert én nem tudom elképzelni, hogy e magas testütetekben egy tanító olyan fesztelenül kifejthesse véleményét, mint p. o. az egyházmegyén. l)e nincs is rá semmi szükség. Hisz az egyetemes tanügyi bizottságban, aztán a konventen és a zsinaton olyan széles látókörű, elméletileg éh gyakorlatilag képzett férfiak vannak, hogy mellettük legderekabb tanítóink is kis emberek csak.

Végül kívánatosnak tartja még Szalóky ur, hogy a tanitók érdekét híven szolgáló „Tanítók Lapja“ a lelkészek és az egyházak részéről is pártoltassék. .E'n nem látom be, hogy ilyen lapra mulhatlanul szükség volna. Hisz mindegyik egyházkerületben van egy egyházi lap. Ezek mind azt mondják, hogy az egyházi és iskolai ügyeket szolgálják. Hoznak is nem egyszer igen jó cikkeket e körből, s én nagy figyelemmel szoktam ezeket olvasni. Igaza volt e lapok tisztelt szerkesztőjének, mikor programmjában hangsúlyozta, hogy a tanitók sokkal inkább célt érhetnek, ha olyan lapokban fejtik ki nézeteiket, a miket a lelkészek is rendesen olvasnak, mint ha olyanban teszik ezt, a mi csak úgy véletlenül kerül a kezébe egyik másik lelkésznek. Ilyen pedig a „Tanitók Lapja“ is. Én megvallom, nem helyeslem, hogy tanitóink külön lapot alapítottak s ezzel elkülönítették magukat tőlünk. így oda jutánk, hogy ők az egyetemes egyházat és a saját kerületüket érdeklő ügyekről nincsenek kellőleg tájékozódva, mi meg az ő törekvéseikről nem tudunk semmit; vagy legalább nem elég részletesen és pontosan. Az erőket nem szétforgácsolni, hanem egyesíteni kell. Tovább megyek; kifejezem azt a gyanúmat, hogy ez a saját külön lap majd tévútra vezeti tanítóinkat. Nem lehetetlen u. i. hogy jogosulatlan törekvéseknek ad hangot benne közülök valaki, s nem lesz senkiben elég erkölcsi bátorság illő mederbe terelni a túlbuzgalmat; sőt nincs kizárva az eset, hogy a szerkesztő minden igyekezete mellett is, a munkatársak abban fognak versenyezni, hogy túllicitálják egymást a tanitók vélt érdekeiknek megvédésében s alaptalan aspirációik ápolgatásában.

így szolgálhatja esetleg ez a külön újság a lelkészek és a tanitók szétválását, kölcsönös elidegenedését.

lm ezekben kívántam viszhangot adni Szalóky ur felhívására. Elismeréssel adózom jóindulatáért; s miként ő, úgy én is megpróbáltam megjelölni az utatmódot a tisztességes jó viszony létesítése és fenntartására. Vajha szavaink ne lennének a pasztában kiáltó szavai!

Y—s

Ötven éves belmisszió.

1898 szeptember havában 50 éve volt annak, hogy a wittenbergi egyházi gyűlésen Wiehern lelkesült kezdeményezése folytán a német protestáns egyház központi belmisszió bizottsága megalakult. Pennti emlékirat, a központi bizottság megbízásából Rahlenbeck és Fritsch lelkészek által szerkesztve, arról tesz kimerítő jelentést történeti és tárgyi összefüggésben, a mit ez időszakban a belmisszió organizált, célba vett és kivívott.

A munka evezetése a központi bizottság megalakulását előző eszmecserék története, ezután nehány paragraph us a központi bizottság szabályrendeleteiből (1849. jan. 9.) és végül Wiehern alapvető emlékiratából (1849. ápr. 21.), a legfontosabb analyzálva, hogy aztán az egyes congressusok nyomdokain haladva a végzett munka, a nézeteltérések, az elért cél és a jövő irányát világos áttekintésben jelezze. És miután ez a kép a jelenkorig az olvasó szeme elé varázsoltatok: még 0 praktikus és korszerű részszel toldják meg a szerzők „Otven éves belmisszió“ cimü művöket. 1. A belmisszio eongressusainak munkássága. 2. A központi bizottság emlékiratai és egyéb jelentékeny közleményei.

3. A jubileumi évben a belmisszió élén állók névsora.

Senkisem fogja e könyvet (185 1. nagy quart) olvasni a nélkül, hogy az itt átgondolt eszmék nagyságáról, tömöttségéről és annak mély jelentőségéről, a mit Isten áldásával elérjek, a legmélyebb meghatottság le ne bilincselné. Mennyi phazison ment keresztül az 50 év alatt a belmisszió, milyen akadályok és nehézségekkel küzdött. Az az ember, kinek fejében és szivében ez a nagyszerű gondolat megsziilemlett, valóban igazi krisztusi szeretet, az evangeliomi egyház iránti forró szerelem és lángoló hazaszeretetben égett. A meddig a központi bizottság élén ál1 ott, hatalmas személyisége volt a gyúpontja az egésznek és igaz szeretete s messzelátó ismereteiből egymásután hozta a világra újabb nézeteit, újabb reményeit.

Az isteni kegyelem különös kedvezése volt, hogy Wiehern annyi éven át csodás munkabírással szakadatlanul dolgozhatott és megengedtetett neki, hogy átültesse az ő élet-ideáljait a prot. keresztyénség termő mezejére. E pillanatban győzelemre jutottak és lehetetlen lesz ezeket va1 ha visszaverni, elnyomni. A belmisszió eszméjét kiindulásakor számos oldalról kedvezőtlenül, mondhatnám megvetéssel fogadták, tömegesen szállt az ige : az egyházi és politikai reakció sötét szel-8*