Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)

1899-02-19 / 8. szám

119

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

120

leme ez, pietisztikus szükkeblüség, semmi egyéb. A confessiék emberei tüntetőleg hátat forditottak, az egyházi liberalismus legnagyobb ellenségét látta benne. Az idők változtak. Megismertük, hogy a belmisszióval olyan elv győzött, mely nélkül a protestáns egzház a jelenben már nem existálhat. A reformáció óta századok zajlottak le, melyekben az idők viszontagsága következtében csak a megtisztított tan, mint az atyák öröksége tartotta fenn magát. De az élőegyház, melyben a Krisztus testet ölt magára és a mely által életerejét a nemzetek testébe vezeti át, sokáig váratott magára. Az újkor, mely parancsolólag követeli az ős keresztyénséghez való visszatérést, mert a történeti alap a világnézet változásával megingott és tarthatatlan, a keresztyén igazságokat az élő egyházban a szeretet hatalmával és önfékezéssel kell, hogy bizonyítsa. És a belmisszió mi másra célzott volna, mint arra, hogy ott, a hol az Ur, lelke lakozik, a megsegítő, mentő, megszentelő testvérszeretetben nyilvánuljon. A reformáció a „hitfogalmából“ indulva ki, szétzúzta a keresztyénséget mint egyház-világi államot, előtte nincs látható istenországa e földön. A keresztyén egyház helyébe a „hitvallást“ állította, de megköveteli, hogy ezen ideális hatalom, mint való és legfőbb életerő, munkás legyen e világban és az élet minden viszonyai között. Luther, Kálvin tevékenységük magaslatán nem úgy szerepelnek mint tisztán a hitvallás, hanem főként mint a szociális élet reformátorai. A mi korunk feladata pótolni, a mit ők az ellenáramlatok nyomása alatt el nem érhettek. Nem mondok nagyot, ha azt állítom, hogy Wiehern alkotása a befejezetlenül álló reformáció szüksépképeni kiegészítése és hogy működésével megjelölte az evangéliomi keresztyénség útját, melyen okvetlen haladnia kell. A keresztyén életnek mindenütt az atyafiságos szeretetben és erkölcsi kényszerben kell nyilvánulni. „Az egyház“ ideális hatalma e két dologban nagyon is reális legyen. Es akkor az egyetemes papság elve a hívőknél abban nyer kifejezést, hogy minden keresztyén lelkiismeretében kötelezettnek érzi magát arra, hogy e belső (láthatatlan) egyház reális reprezentálásában részt vegyen. Éppen ez volt Wiehern életcélja, hogy „minden“ hívőt a testvéri szeretet gyakorlása és az erkölcsi kényszer alkalmazásában munkára szóllitott. Tudjuk jól, hogy a szigorú confessionalisták hivatalból ezen megütköztek. Az abstractio virágait nehéz az élet mezejére átültetni. Wichernnek természetesen gondolni sem lehetett arra, hogy ő a belmisszióval egyszerre a földi élet minden nyomorát kiűzi e világból. Nyomor lessz mindig és ha itt legyőzetett, amott újra felüti fejét. Bizonyos, hogy nevelő eszköz az Isten kezében. Nos tehát, a világ folyása nem változott — mondja az ellenfél — a belmisszió mőködése dacára sem. De ha valóban úgy áll is a dolog : az egyháznak még akkor se szabad testvérszeretet és önfékezés nélkül létjogot követelni. Ma már igazi feltűnést kelt az a figyelő szemet ki nem kerülhető fordulat, hogy a belmisszió, mely kezdetben csupán önkéntesekre szorítkozhatott, hova tovább egészen elegyliáziasodik, s ha nem is minden téren, de a

legtöbb nyilvánulásában otthonos. Ilyen volt a történelem tanúsága szerint mindig a fejlődés menete. A mit kezdetben egyesek jónak felismerve gyakorlatba vettek, az később szélesebb körök közkincsévé lett.

Ez emlékirat olvasása közben örömmel győződtem meg arról, mily messzelátók voltak a mérvadó egyéniségek kezdettől fogva, mily józanok gondolataik és mily tökéletes biztossággal számítottak arra, hegy a belmiszszió győzelemre fog jutni. Sőt még azon a ponton is magas szárnyalása munka ez, a hol „az egyház“ társadalmi tevékenysége számára egyrészt a legszélesebb működési kört vindikálja magának, másrészt pedig a szocial-politikai állásfoglalást a leghatározottabban viszszautasitja.

M. P.

Mit végzett a francia protestantismus a 19. században?

A párisi prot. tanulók sem akarván elmaradni a szeretet gyakorlásban, miért is 1880-ban egyesületet alkottak. Ezen egyesület évenkint 40 családot gyámolit, kiknek viszonyairól előbb pontos tudósításokat szereznek be. Minden tanulóra 1—2 család bizatik, kiket rendesen meglátogat és kenyeret, húst és szenet utalványoztat nekik, pénzt azonban egyáltalán nem adnak kezükbe. A kiadások a tanulók gyűjtéseiből és a theológiai fakultás által rendezett hangverseny jövedelméből fedeztetnek és évenkint körülbelül 4000 frankra rúgnak. Bár nálunk is követésre találna ez a szép példa!

Az említett egyesületeken kívül Párisban és vidékén még számos jótékony intézet található. így 1866- ban fiatal, reformátos emberek segélyegylete alakult Párisban, mely erkölcsileg és anyagilag — de nem pénzzel, csak adományokkal — pusztán hitsorsosokat segélyez, 1892-ben 3014 frankot adott ki és 86 családot gyámolított. Hasonló célokra szolgál a szegények barátja nevű egyesület, mely 1843 óta működik Montaubanban és az ottani papnövendékek műve. Bordeauxban 1829 óta egy jótékony nőegylet létezik 21000 frank budgettel és ezenkívül még 40—45000 frankkal, a mi az évenként négyszer rendezett jótékonysági bazárból ered. 1889-ben fiatal leányokból álló jótékony egylet alakult Sooiété des Fourmio de France. A tagok az ország minden pontján a szegények számára ruhákat készitnek.

Marseilleben 1826-ban, eredetileg azon célból alakult egy jótékony társulat, hogy szegény gyermekeket ruházzon fel. Ebből későbben kórház, cselédház, leányárvaintézet stb. fejlődött. Itt sem hiányzik a jótékonysági bazár. Ezen egyletet, úgy szinte a későbben keletkezett egyleteket is, kevés kivétellel nők vezetik.

Louis Meyer lelkész létesítette Párisban, 52 évvel ezelőtt, a batignollesi (Páris külvárosa) szegények egyesületét, oly célból, hogy a szegényeknek munkát, olcsó lakásokat szerezzenek és hogy őket vallásosságra, mértékletességre, a vasárnap megünneplésére és takarékosságra szoktassák.

Az a párisi nöegylet, mely titkolt szegényeknek