Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-12-10 / 50. szám
Tizedik évfolyam. 50. szám. Pápa, 1899. december 10 Megjegyzések Csizmadia úr recensiójára. Nem szeretek lapokba Írni, még kevésbbé a nyilvánosság előtt vitázni; mégis, mivel Csizmadia ur értekezésemet itt-ott félreértette, kényszeritve érzem magamat, hogy tollhoz nyúljak s recensiójára a magam észrevételeit megtegyem. Első állitásom volt, hogy ferde helyzetben voltunk mikor támogatni kellett az egyházpolitikai törvényeket, tudva, hogy azok társadalmi te, kintélyünjíiiek és jövedelmünknek határozottan- kárára lesznek. Itt azt akarja bizonyítani-, hogy e törvények sem társadalmi tekintélyünknek, sem jövedelmünknek nem ártottuk. Kedves Uraim! — hogy igy szóljak Cs. úrral — én egyszer egy tekintélyes, tudós lelkésztársamtól, egy szorult helyzetű hívem számára — magamnak nem lévén — 100 frt kölcsönt kértem. Meg is kaptam azzal a levélbeli izenettel, hogy ha csak ekként is tudok segíteni va lakin, emeli tekintélyemet. A ki a szövetkezetek nálunk szépen megindult életét ismeri, tudja, mennyi szép cikk jelent meg ez ügyben a lelkészekhez is szólva, hangsúlyozva — nagy igazán— hogy e téreni működésük tekintélyüket is emelni fogja. A ki elgondolja, hogy hány emberrel érintkezett, a kik most a jegyzőkhöz és tanítókhoz mennek mint anyakönyvvezetőkhöz, mert a papokra ily dolgokban nincs szükség, az nem fogja mondani, hogy a mi társadalmi tekintélyünknek nem ártott az, hogy a házasság törvényerejű megkötése és az anyakönyvvezetés kezünkből kivétetett. Igenis ártott jövedelmünknek is. tekintélyünknek is. Népünk nem is, akarta e törvényeket, sok helyen szinte nyíltan tette föl a kérdést az értelmetlenebb, hogy mi szükség lesz ezután a papra ? S az volt helyzetünk ferdesége, hogy nekünk e törvényeket mégis védeni kellett. Mi áldoztunk földi, anyagi előnyöket remélhető erkölcsi jókért, Csizmadia úr nem ismeri el, hogy valamit veszítettünk volna, mintha nem hallana és olvasna egyházi életünk bajairól. Az egyik szemét behunyja s csak a másikkal néz azon jövendő erkölcsi előnyökre, a melyekre ón is céloztam, s a melyek nélkül csakugyan bárgyuság iett volna azon törvények mellett küzdeni. Azt mondja, hogy állításaim közül egyet sem ir alá; én pedig egyiket sem látom általa megdöntve. Az, a mit itt mond ami erkölcsi nyereségünkről, mind ezerszer elmondott dolog, a mire én akkor kiterjeszkedni lelkészek előtt feleslegesnek tartottam, Következik a másik tételem, hogy még legelső leik eszi kötelességünk, az igehirdetéssel szemben is jöhetünk ferde helyzetbe s mi némileg abba is jöttünk, mert túl sok pródikálásuuk nem emeli a hitet, buzgóságot, mindenfelől hangzik a panasz, hogy üresednek a templomok. Csizmadia ur azt állítja, hogy én ennek a sajnos tünetnek okát a sok pródikálásban találom. Oda kellett volna tennie, hogy egyik okát, mert én bajaink több okára, forrására is mutattam. Mellesleg megemlítem itt, részint, mert Csizmadia ur cikke elején felhozza, bogy talán szomorú tapasztalataim következtében hajlom a pessimisrausra; részint, mert ha valaki a maga személyes bajaival hozakodik elő, nagyobb figyelemre csakugyan nem tarthat számot, hogy ón nem a magam dolgairól, nem a magain üres templomáról szólok. Hála Istenuek, nálam a] tavaszi és őszi nagy munkák idején kívül a templom még délután is megtelik, pedig 15 év óta szolgálok e helyen. Ugyannyira és rendesen megtelik, hogy pessiinista létemre nem is igen hiszem, hogy az 50
