Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-11-19 / 47. szám
749 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LaP. 750 Jövedelmünk se valami érzékenyen csökkent meg csupán a stólánál, s a stólának is egy részénél, a kiadványozásoknál vehető észre. Már pedig a stóla is mindenkor csekély részét tette a javadalmunknak. E veszteség tehát oly csekély, hogy az elves és eszmék emberének azt még fölemlíteni sem szabad. Különben is sulyos és nagy felelőségtől szabadultunk meg az anyakönyvek állami vezetésével. Olyan felelősségtől, a melylyel nem is valami régen terhelt meg bennünk-1 az állam. S ha most elvette tőlünk az anyakönyveket, ahhoz joga volt. Mert az anyakönyvek nem a vallásos életre, hanem a polgári életre tartoznak. De igaza van Barla urnák, még ha az általa felemlített bajok nem képzeltek, de valódiak és sulyos természetűek volnának is, még akkor sem tehettünk volna máskép, minthogy támogatjuk az azokat előhozó egyházpolitikát. És ha százszor kellene ismételnünk, mindig úgy tennénk, mert elveink győzelme az; mert első fontosságú javakat: a lelkiismereti szabadságot, az iuterconfessionalis viszony rendezését, Iételüuket és jogainkat biztosítják azok. És a mi fődolog, ez a politika egyházunkat uj ólétre kelti. Sok és nagy veszteséget kárpótol ez az egyetlenegy nyereség. Áldhatjuk érte a gondviselést, hogy megértük ezt ;iz időt. Dehogy lett, már hogy is lett volna az uj irányzat bajaink^egyik forrása!? Sőt ellenkezőleg: ez tárta fel előttünk bajaink igazi forrását, benső fogyatkozásainkat. Szemeinket akaratlanul is az eddig lappangva terjedő korra, a felbomlás titkolt vagy észre sem vett processusára irányította. Hát az kérem szent igaz, hogy a régi állapon kényelmes, rettenetes módon kényelmes volt. Az országos törvény elrendelte, hogy minden ember kivétel nélkül tartozik valamely elismert felekezethez csatlakozni. Ez oldalról tehát biztonságban voltunk. Kinek jutott volna eszébe azután tudakozódni, hogy a hivek szinből-e avagy szívből is hozzánk tartoznak? Kényszer tartja-e őket össze avagy a meggyőződés? Dolgunkat elvégeztük a szószéken, el az irodában, enuél többet ki kívánhat egy embertől? A mi ezen túl van, azt képzeltük, az már fölösleges jocselekedet. A fölösleges jócselekedetekről pedig a kálvinista dogmatika tudvalevőleg semmit se tud. Valóban, édes uraim, megfeledkeztünk a keresztyén egyház léteiének és fennállásának alaptörvényéről. Arról a törvényről, melyet az Ur Jézus enunciált s a reformáczió újra napfényre hozott, hogy az egyházat nem az államhatalom, nem a szolgabirák, de még nem is a szent inquisitió tartják fon, hanem a minden kényszertől ment, a meggyőződésen alapuló önkéntes társulás. Mire is volt csak jó a régi állapot? Mire? Láthatja mindenki, a kinek szeme van. Jó volt az elvilágiasodás, a közöny, a hitetlenség, a vallástalauság feltartózhatatlan terjedésére. Hát az igaz, hogy igy elvadult lelkek örömmel használják föl, mint már láttuk is, a törvénynyujtotta szabadságot. Es a mily igaz, hogy a keresztvíz, a keresztyén nevezet még nem tesz bennünket igaz keresztyénekké, hanem a keresztyén élet: ép oly igaz, hogy nekünk lelkészeknek a kényelmes papi szolgálat helyett a sokkal terhesebb apostolkodásra kell adni magunkat. De az evangeliom és a reformáczió épen ezt kívánták mindig mitőlünk. A teljes szabadság elnyerése mindenkor zavarokkal szokott járni. De azok a zavarok le fognak csillapulni. A ki ismeri az emberi sziveket és az evaugeliómot, a kinek ez ismeretalapján saját hite van: az nem féltheti Krisztus ügyét. Nem féltheti, kivált ha a Krisztus szolgái megteszik kötelességüket. Bizony édes uraim, az u. n. egyházpolitikai törvényekkel szemben egyáltalán nem ferde a mi helyzetünk, sőt a lehető legegyenesebb! Az általuk teremtett helyzet ad vissza minket önmagunknak serkent mindeneknél hathatósabban nagy és szép kötelességeink bensőbb teljesítésére. A jövő idők hisztorikusa úgy fogja majd jellemezni ezt a néhány évet, mint a melyben a magyar református egyház a tengődósbői való életre kelt át. Áldassék érte az isteni gondviselés, hogy ha mi mozdulni nem akartunk hát kényszerit rá ! Ferde helyzetben lévőknek talál minket Barla ur az igehirdetést tekintve is. Tapasztalata, hogy szünet nélkül való pródikálásunk nem emeli a hitet, a boldogságot, sőt minden felé üresednek a templomok. Igehirdetésünk, időkjártával, különösen a kisebb gyülekezetekben — hol mindig a lelkész maga szolgál — a lelkekre nézve terhessé, a gyülekezetre nézve pedig hatástalanná lesz. Bizony ez a tapasztalat szomorú, de hát végre is igaz. Letagadni nem lehet, de nem is szabad. Csak az a kérdés, vájjon az értekező eltalálta-e az igaz, a helyes okát a sajnos tünetnek ? 0 a sok prédikálásbau találja. Én meg kereken kimondom, hogy a valódi okot épen oly kevéssé ismerte fel, mint a mily helytelenül hivatkozik az apostolokra. így aztán a levout következtetése se mondható valami nagyon szerencsésnek. Azt mondja Barla ur az apostolokról, hogy
