Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-11-19 / 47. szám
751 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAR 752 nem kényszeredett szabályok alá vont szónoklatokat tartottak. Bizony nem, de jól is tették ám. Ezt is mondja: »tanítottak akkor, a mikor szükségét látták, arról a tárgyról, a mi épen alkalmas | volt.« Nem tudom, jól értem-e az értekező célzatát, de nekem ugytetszik, az a goudolat lappang e kijelentés mögött, hogy a prédikálás száma kevesbittessék, még pedig oly formán, hogy a lelkészekre bizassék akkor prédikálni, mikor a szükség kívánja, a mikor kedvet kapnak avagy ihletést nyernek. No bizony, akkor érnénk ám még cifra világot, ha ez a gondolat a gyakorlati életben megvalósíttatnék! Tréfán kívül, uraim, az apostolokra való hivatkozás nem valami szerencsés. Először is, az apostolok nem egy bizonyos gyülekezetnek voltak lelkipásztorai. Az ő megbízatásuk: a föld összes népeihez való követség volt. Másodszor pedig a feladatuknak derekasan is megfeleltek. Hamarjában kiírtain a legilletékesebb helyről, az Apostolok cselekedeteiről Írott könyvből néhány helyet, a melyek azt bizonyítják, hogy az apostolok bizony sokat prédikáltak. Prédikáltak alkalmas és alkalmatlan időben. Templomban és háznál fáradhatatlanok voltak a tanításban. Nem a szükségre — vagy valamely kedvező alkalomra vártak, hanem belső ösztön, belső szükségesség hajtotta őket, hogy Krisztust és evangéliouiát hirdessék (I, Kor. 9. 16.) Erről mindenki meggyőződhetik, a ki elolvassa az Ap, Cs. V. 42: XIII. 5.; XIY. 3, 7.; XVI. 18.; XVII. 7.; XVIII. 28.; XIX. 8.; XX. 7 stb. helyeit. A reformátorok is sokat prédikáltak, Kálviu például még köznapokon is. Sót a múlt századokban maguk a magyarországi reformátusok is. Ne bántsuk mi a törvény által kiszabott rendes istenitiszteleti, illetve igehirdetésre fordítandó időket, ne a rendkívüli alkalmiakat, ugyan is szükség vau azokra. Inkább e kelyütt keressük meg prédikálásunk hatástalanságának valódi okát. (Folyt, köv.) Csizmadia Lajos. Néhány szó a kántortanitók nyugdíj-ügyének kérdéséhez. Bár a tanitók nyugdíjazásáról szóló 1891. évi XLIII. törvénycikk végrehajtásának módja nemcsak felekezeti tanitóegyesületeket, de az egyházi- iskolai sajtót s egyházhatóságainkat is több ízben foglalkoztatta, mégis be kell ismernünk, hogy e kérdés tárgyalásának eddig folyt menetéből a kántortanitók szomorú helyzetének jobbrafordulását nem nagyon lehet reményleni. Az 1893. évi 29,751. sz. miniszteri rendelet velők szemben egy indokolhatlan támadás jellegével bir, tnelylyel szemben önvédelmi fegyverök csupán a kérő-, bár az igaz meggyőződést férfias nyíltsággal kimondó szó*); szövetségesük nagyon kevés, s fájdalom! rideg semlegesség! nyilatkozat, sőt kicsinylő gúny sebzi őket oly helyről is, honnét eleve csak bátorító jóakaratot, határozott támogatást remélhettek. Csüggedniök azonban nem szabad. Ezen a világon mindig úgy volt, hogy az igazságokért harcolni kellett; s az igaz ügy érdekében folyó harc lehet hoszszu, lehet nehéz, de a kitartó küzdelemnek elvégre is sikert kell aratnia! A magyarországi ev. reform, tanitók országos egyesületét őszinte elismerés illeti meg azért, hogy e kérdés napirenden tartása érdekében legutóbbi közgyűlésén iparkodott megtenni azt, a mit egyelőre tehetett, s a gyűlés érdemes előadójának e b. lap 40—41. számaiban közölt dolgozata komoly figyelmet érdemel. Van azonban A. B. ur cikkének olyan részlete, melynek iránya a szerényebb javadalommal biró kántortanitók érdekével nincs összhangzásban. A. B. ur ugyanis cikkének első részében azt óhajtja, hogy a kántortanitók nyugdíj-igényének megállapításánál az általok haszonélvezetre bírt földnek ne kataszteri tisztajövedelme, hanem évi haszonbére vagy u. n. tiszta haszonértéke számíttassák be ! Ez azonban kényes kérdés, mert ha e kívánság a közokt. kormány által teljesítve lenne, akkor azon túl aligha adná a kataszt. tiszta jövedelem beszámítása arányában a kisebb javadalmazásit tanitók fizetésének kiegészítésére engedélyezett államsegélyeket ; s igy azon tanitók helyzete lenne egész szolgálati idejűk tartamára érzékenyen megnehezítve, kiknek —jövedelmük csekélységénél fogva — a kát. tisztajövedelem számítása mellett tényleg nyert államsegélyre nagyon is nagy szükségök van. A kisebb javadalmazással biró tanitók érdekét azonban itt, mig a tanítói fizetések legkisebb összege csak 300, illetve 400 forintban lesz megállapítva (nem csak az illetők, hanem a közügy javának szempontjából is) első rangú figyelemben kell részesíteni ! Ezen részletet kivéve, az A. B. cikkének többi részében foglaltakat minden tanító aláírhatja; s minden túlzás nélkül elmondhatjuk, miszerint, ha az 1893. évi 29,751. sz. miniszteri rendeletnek összes kántortanitóink s folytatólag egyházaink érdekei ellen intézett sérelmes rendelkezései az 1891. évi XLIII. törvénycikk egyenes végrehajtásának utjából félre nem vettetnek: ez a kérdés egy nyílt és hovatovább elmérgesedő sebe fog lenni felekezeti népnevelésünk ügyének. Nem nyughatatlan *) Ez irányban haladnak más felekezetbeli kántortanítók is. Pl a szombathelyi e. m. r. kath, tan. egyesület e tárgyban közvetlenül a nm miniszterelnök - és a vall. és közokt. miniszter úrhoz intéz egy-egy emlékiratot, melyben kéri, hogy az 1893 XXVI. t. c. H §-a a n^ ugdij-igény megállapításánál minden félremagyarázás nélkül alkalmaztassák; ha pedig ez nem lehetséges, úgy azon § az országgyűlés által teljese n halályon kívül helyeztessék ! 47*
