Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)

1899-11-12 / 46. szám

739

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

740

épületeit is, melyeknek le kell romboltatniok. De van valami magasabb, mint amaz alkotások és a művészet, mely azokat alkotta, t. i. az Isten igazságossága. Állítsunk ide még egy másik képet a későbbi időkből. Midőn Pál apostol Athénbe ment, e város ragyogott még templomainak és a görög művészet virágkorából maradt műalkotásoknak teljes pompájában. O sem zárkózott el kis kamrácskájába, sőt a synagógába menetközben bejárta Athén tereit, utcáit, megtekintett egyes műremekeket, sőt volt ideje még egyes föliratokat is elolvasni. De a benyomás, melyet nyert, nem hangolta annak csodálatára, a mit az emberi művészet alkotott, sőt bosszúsággal telt el azon istentelenség felett, melynek szolgálatában e művészetek állottak. Váljon azért mondhatjuk-e, hogy Jézus és apostolai megvetették a művészeteket ?

Sokan állították ezt, de nagyobb határozottsággal senki, mint Strauss, „Régi és uj hit“ c. művében. Oszszehasonlatja Jézust Buddhával, az indus vallás alapítójával és elismeri, hogy Jézus tanai Buddháétól alapjukban különböznek; mert mig Buddhánál a Nirvána, a fájdalom nélküli semmi képezi a végcélt, addig Jézusnál a jövendő élet dicsősége. De tulajdonkép a természet és művészethez, vagy a tudomány és művészethezi viszonya mindkettőnek majdnem ugyanaz. Ez utóbbi állítást lehetetlen elfogadnunk s az előtte álló már magában tarthatatlanná teszi. A sötétség, a semmiség és a világosság, a dicsőség homlokegyenest ellenkeznek egymással.

Abban azonban igaza van Straussnak, hogy a művészet ápolása bizonyos jólétet tételez fel. A ki arcának verejtékével kénytelen dolgozni napról-napra kérges kenyeréért, annak sem ideje, sem kedve nincs hozzá, hogy a művészet alkotásait élvezze. Jézus környezetéről igen szomorú képet fest: „Galiläa falvaiban és kis városaiban az akkori életet nem képzelhetjük elég piszkosnak és szegényesnek. Horniét származott volna liát itt a művészet és tudományok iránti hajlam, vonzalom ?“ E képet a történelem könyveiből nem vehette. Ha a szent föld mostani állapotát vitte át a múltra, akkor fogalma téves. Palestina, mint ElŐ-Ázsiának Összes régi cultur államai — nem olyan volt akkor, mint a milyenné ma a több, mint ezeréves rossz gazdálkodás következtében pusztítás és elnéptelenedés, a közlekedési utak elhanyagolása, a mesterséges öntözés elhagyása, az emberi hanyagság és magának a klímának megváltozása következtében lett. Palestina s egyúttal Galilea akkor a természettől gazdagon megáldott, jól müveit, sűrűn népesített ország Volt. Kapernaum környékét, a hol Jézus leggyakrabban működött, még ugyanazon században, a zsidó Josephus valóságos paradicsomnak festi. Az élet szükségletei keyesebbek és könnyebben kielégíthetők voltak, mint a mienk. A megsérthetetlen szombati nyugalom, mely a legszegényebb zsidó munkásra nézve is beállott pénteken nap lementével s számára 36 órát biztosított, — valóságos bástyája volt a lelki szabadságnak. A nagy ünnepekre az egész országból sok ezeren sereglettek össze és ott töltötték az egész ünnep hetét, volt rá idejük, nem úgy,

mint a római rabszolgáknak, vagy a mi gyári munkásainknak, vagy akár állami hivatalnokainknak. Heródes rónrn lépte óta — kinek halála előtt nem sokkal született Jézus —- bizonyára nem alaptalanul kezdtek panaszkodni a nyomasztó adó és a vámszedők zsarolása miatt. A gazdagság, mit e király fölhalmozott és ország-világ előtt fitogtatott, nem volt hadiszerzemény, saját országától vonta el. Halála után egy zsidó küldöttség panaszkodott Rómában, hogy Heródes saját városait feldúlta, az idegenekét földiszitette, Judäa vérét idegen ország népeinek ajándékozta. Az a kicsi ország, mely kény urának ilyen hasznot hajtott, nem lehetett szegény.

Magának Jézusnak és környezetének szegénységéről is sokszor igaztalan képet alkottak —- eltekintve attól a merő értelmetlenségtől, mintha az ős keresztvénség a szegénység és koldulás igazi kultuszát a Buddhism ussal együtt ápolná. A ki elgondolja, hogy Jézus 12 tanítványával együtt hónapokon keresztül járt körül az országban minden kenyérkereseti foglalkozás nélkül s nem is fogadta őket mindenütt örvendező vendégszeretet, az nem fog magának éppen kicsinyes képet alkotni a galih'ii nők módosságáról, a kik saját vagyonukból tették lehetővé az ő megélhetésüket, mint Johanna, a fejedelmi ember felesége. A vándorló atyafiaknak volt egy közös kaszájuk, melyből a szegények nem ritkán jutottak adományhoz. Fülöp apostol komolyan kezdett aggódni, hogy e kasszából hogyan lesz fedezhető az 5000 ember és a velük levő nehány aszszony és gyermekek egyszeri megvendégelése is. Ha Jézus a gazdag ifjúnak azon tanácsot adja : „eredj el, add el a mid van és add a szegényeknek,“ ezzel a mint a következők mutatják, megadja a helyes feleletet e kérdésére: „micsoda hiányosságom vagyon még?“ Másoknál a gazdagság nem képezi akadályát a Jézushoz való odaadó szeretetnek és megőrizték hűségüket egész a sírig, mint a gazdag, arimathiai József, a ki Jézus holttestét a szikla sírba elhelyezte saját kertjében. De ne feledkezzünk meg a bethániai vendégszerető házról, melyből még valami mást is tanulhatunk, mint hogy a földi jólét a Jézushoz való legodaadóbb hűség és szeretettel egyesíthető volt és egyesíthető.

Midőn Mária az alabástrom korsót széttörte és Jézus fejét és lábait igaz nárdus olajjal megkenné, Iskariotes Judás e drága kenetet 300 dénárra becsülte s mintegy szemrehányólag mondja, hogy miért nem adták inkább el és adták volna, az árát a szegényeknek, micsoda pazarlás ez? Es tényleg nagy áldozat volt. A dénár érc értéke szerint a korsó a nárdussal megért vagy 150 irtot, az akkori pénz és élet viszonyokhoz mérve tán az Összeg háromszorosát. Egy dénár volt rendesen a szőlőmunkások napi bére. A mennyit hát egy szorgalmas munkás egész éven át kereshetett maga és családja fönntartására, annyit áldozott Mária, hogy a szeretett mester iránti hódolatát kimutassa, oly kedves hódolatot, a minő a kenet illata, mely betölté a házat és meg nem semmisülhet. Megmondotta Jézus „Valahol az evangéliom prédikáltatik az egész világon