Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-01-29 / 5. szám
67 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 68 nöoen megszabadít egymástól! En igazán nem tudok képzelni szánandóbb, szerencsétlenebb, kinzóbb, lealázóbb helyzetet, mint élni tehetetlenül, bénult tagokkal, borult lélekkel, minden tevékenység nélkül egy gyülekezet körében, mely eltűr kénytelenségből, megszivel a szokás, a törvény kényszerítő ereje alatt! De hát hová menjünk? Mit cselekedjünk? Élni, nyomorogni, vegetálni csak kell akarva, nem akarva is, ha csak az életet magunktól eldobni nem akarjuk. A hajlékra, a kenyérre szükségünk van, ha panaszos, ha meg nem szolgált*), ha érdemetlen is! Más pályákon, állami, egyesületi hivatalokban, sőt igen sok magánvállalkozás körében is gondoskodva van munkaképtelenség, elgyengülés esetén, vagy a késő kor megroskadt napjaiban a hivatalnokok, az alkalmazottak segélyezéséről, fizikai megélhetésének biztosításáról. Minden valamire való, életképes testület nem nyugszik, nem hallgat, hanem kér, követel, tesz, áldoz, alkot mindaddig, mig csak össze nem hozza porszemekből azt a hatalmas épületet, azt az áldásos intézményt, melynek falai közt s a melyből megélhetnek, fentarthatják életüket azok, a kik akár elagott koruk, akár bekövetkezett munkakáptelenség miatt nem alkalmasok arra a helyre, a melyet eddig becsülettel betöltötték, a hol csak gát, csak akadály, csak teher volnának, de a kiknek azért élni, levegőt szívni, mindennapi kenyeret enni joguk van, sőt az nekik kötelességük! Egyedül csak mi vagyunk azok a szánandók, azok az elfelejtettek, a kikről ez irányban gondoskodva nincs, sőt a kiknek, hogy úgy mondjam érzékünk sincs e helyzet fonáksága iránt, a kik ez irányban mozogni, tenni mit sem akarunk vagy legalább eddig nem akartunk. Biztattuk magunkat a segédlelkészekkel, ők alkották eddig, s alkotják ma is nyugdíjintézetünket, ők a tagok, a befizetők, a tisztviselők egy személyben! Boldog apparatus \ Irigylendő intézmény! Csodálom, hogy más pályán nem alkalmazzák, nem kísérleteznek vele! De ne vegyük tréfára a dolgot, ne satirizáljunk ott a hol nemes és szent dolgokról, gyülekezetünk anyagi és szellemi ügyeinek szolgálatáról, elébbvitelérol, s nekünk lelkészeknek morális önbecsérzetünkről, erkölcsi megszégyenülésünkről van szó! Hányszor valljuk kárát e mai rendszer *) Megszolgált biz az, csakhogy a nép ezt nem mindenütt érti meg! És kiváltképpen akkor nem érti meg, ha a káplán veri a mellét s egyre azt hajtja: én keresem a ház kenyerét. Sz er k. sokszor áldatlan fejleményeinek; hányszor ássa alá a gyülekezetek csendjét, békéjét; hányszor idézi elő azok közérdekének, közviszonyainak, vallási és erkölcsi életének évtizedekre stagnálását, visszaesését egy megunt, de legtöbbször zsörtölődő, idegbeteg, ingerlékeny lelkész tehetetlen vergődése, vagy egy-egy elaggott társunk képességeinek elernyedése, az egymást felváltó, ha ugyan a folytonos kevesbbedés miatt maholnap egyáltalán alkalmazható segédlelkészek váltakozása, rendszertelensége! És az erkölcsi pir! az erkölcsi megszégyenülés!! A kegyelemkenyér keserűsége?! Valamit mégis csak tenni kell már. Ez az állapot továbbra igy még sem maradhat. Múlhatnak évek, tűnhetnek esztendők: hova tovább égetőbbnek fog bizouyulni, halaszthatlanabbnak a kezdeményezés, az intézkedés szüksége. Egyetemes konventünk e közszükséget érezvén, ismerve, látva: már évekkel ezelőtt felszólította a kerületeket, egyházmegyéket véleménynyilvánításra, sőt ha emlékezetem nem csal az alapszabálytervezetet is elkészítette, talán az egyetemes gyámoldáéval egyidejűleg. Azonban csaknem egyhangú elutasításra talált, indokolatlan, megmagyarázhat an ellenszenvvel fogadtatott mindenütt. De hiszem, megvagyok győződve, hogy ma már másként vélekedünk, s a mit akkor feleslegesnek, céltalannak tartottak: azt ma már közszükségnek, égetőnek ismerjük el s létesítését örömmel, közmegelégedéssel fogadnók. Igaz ugyan, hogy némi megterheltetéssel járna, áldozatokat, hozzájárulást igényelne tőlünk. De most már az államsegéllyel a csekélyebb javadalmu lelkésztársaink járulékát kifizetné az állam; mig a jobb javadalmazásuak, valamint a gyámolda terhei alatt le nem roskadtak, kétségkívül könnyen megbirnák ez újabb terhet is. Csak akarat, csak egyetértés, csak buzgóság kell, az eredmény magától jön, el nem maradhat. Ne hagyjuk hát elaludni az eszmét, ne odázzuk, ne halasszuk el, elébb-utóbb még is meglesz, meg kell lennie, élvezze annak áldásos jótékony hatását, ne csak a késő nemzedék, de érezzük, élvezzük, ha a beláthatlan jövendő meghozza magával, mi is. Egyházmegyei gyűléseinken hangoztassuk, indítványozzuk, keressük meg a kerületet, hogy keresse fel a testvér kerületeket, az egyetemes konventet, hogy készítsen alapszabálytervezetet, vegye kezébe az ügyet, s mint már annyi jótékony intézményt: létesítse ezt is, létesítse az egyetemes lelkészi nyugdíjintézetet. Patay Káeoly.
