Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-11-05 / 45. szám
719 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 720 gette meg Róma hatalmas bástyáit, hogy megdöbbenve szórta reá átkát a pokol minden hatalmassága. Hogyan ? a ki engedelmességet esküdött Rómának, az támad ellene? Nem retteg az esküszegők megtorló Istenétől? Nem kényszeríti őt lelkiismerete, a benne élő Isten szava fogadalma megtartására ? Szörnyűség ! Egy pap áll ki tündöklő példa gyanánt a szentségtörésre a világ elé. De megálljunk! Nézzük csak meg, váljon lelkiismerete ellen cselekszik-e, váljon szentségtörő-e Luther ? Nem és ezerszer nem! Sőt egyedül az Isten szavára hallgat, mint egykor Pál apostol, lemond az élet minden kényelméről s kiáll a harctérre, szembe a félvilággal, hogy oda kiáltsa nekik az igazságot, nem fél senkitől és semmitől, mert tudja, hogy az igazság örök, mint maga az Isten. Megismerte az igazságot és az igazság szabaddá tette őt s mikor lelkét az evangeliom lelke áthatotta, érezte, tudta, hogy ezt a világosságot nem szabad véka alá rejteni, nem végezhetett magában egyebet, minthogy hirdesse mindeneknek a Krisztus evangéliomát, azét pedig, a ki megfeszittetett. Luther igazán az Isten választott edénye. Ha elibénk képzeljük a szegény diákot, aki eisenachi tanuló korában sorra járja a vagyonosabb házakat s énekléssel gyűjti az önfenntartásra szükséges könyöradományokat, — ugyan ki gondol arra, hogy ez a fiú fogja felrázni a lelkeket százados álmukból ? Erfurti egyetemi tanulmányai komoly, munkás és vallásos ifjúnak mutatják. Szívből fakadó imával köszönti az estét és reggelt; mert jelszava volt: „Buzgó imádság, fél tanulás.“ Vasakarat, kitartó szorgalom, erősen fejlődő értelmi tehetség jellemzik. A baccalaureatus után, 22 éves korában már megszerzi a mai bölcsészettudori rangnak megfelelő szabad művészetek mestere címet s tart természet és erkölcstani előadásokat, melyek alapján hireneve mind szélesebb és szélesebb körben lesz ismerős. A humanismus, mely már az erfurti egyetemen is otthonra talált, nem érinti mélyebben, hű marad a scholasztikához, melynek később hitvitái alkalmával nem kis hasznát veszi. Érdekes megemlíteni itteni tartózkodásából, hogy itt, az egyetemi könyvtárban jutott a kezébe először életében egy teljes biblia. Min nincs csodálkozni való, ha megtudjuk, hogy akárhány egyetemi professzor és hires egyházi férfiú bevégezte földi vándorlását a nélkül, hogy bibliát olvasott vagy csak látott volna is. Es ne gondoljuk, hogy a drágaság tette volna hozzálérhetetlenné, nem, hanem az az elfogult nézet, hogy ez a könyv veszedelmes. Ez elhitetésnek persze csak az volt a célja, hogy így az egyház s illetve a pápa szabadon határozhatta meg, hogy mit kelljen hinni, cselekedni a hi vöknek, hogy az üdvösséget elnyerhessék. Philosophiai tanulmányai bevégeztével atyja határozott akaratának engedve, a jogi pályát választotta^ egyszerre azonban csak arra határozza magát, hogy szerzetes lesz. Magához hivja barátait s kedélyes beszélgetés közben bucsuzásra emeli fel poharát : „Ma láttok utoljára, holnap kolostorba megyek !“ S csakugyan kolostorba ment, de nem azért, hogy kövesse szerzetes társai példáját a tunyaságban. Luther sokat tanult itt is, miért szerzetes társai irigy haraggal tekintettek reá. Di minél többet tanult, minél többet olvasta a bibliát, annál nyugtalanabb lett a lelke, napról-napra töprengőbb lett, a formaságok, az önsanyargatás, a böjtölés nem elégítették ki, órák hosszat tűnődött, szenvedett testileg, lelkileg, hogy szinte megsajnálták szerzetes társai s közülük egy öregebb, midőn Luther neki gyötrődéseiről panaszkodott, igy vigasztalta : „Balgatag vagy fiam ! Nem az Isten tart haragot te veled, hanem te tartasz ő vele. Hagyj fel a szolgai félelemmel; nem tudod-e, hogy az Isten maga parancsolja ezt, hogy reméljünk ?“ Luther csak nem vigasztalódott, éjjel-nappal sötét gondok kisérték. Egy ebéd alkalmával is gondolatokba mélyedve ült, midőn Staupitz kérdezte tőle : „Miért vagy oly szomorú, Márton testvér?“ „Oh hová legyek?“ feleié. Erre mondá Staupitz ama jós szavakat: „Én sohasem éreztem ily gyötrelmeket; de a mennyire én felfoghatom, ezek reád nézve szükségesek, mint az étel és ital. Isten nem hiába küldi reád ezeket. Megfogod látni, hogy ő téged nagy dolgokra hív fel.“ E jóslat csodálatos módon beteljésiilt s nem is soká késett. Luthert éppen Staupitz ajánlatára csakhamar a wittenbergai fiatal egyetem egyik tanszékére nevezte ki bölcs Frigyes. Itt nyeri a megbízatást, hogy a szerzet bizonyos ügyeinek elintézése végett Rómába menjen. Szent lelkesedéssel ragadja meg az alkalmat s végteleu örömmel tölti el a tudat, hogy az örök várost végre megláthatja. Róma határán mintegy átszellemülve borul térdre, mondván: „Légy üdvözölve, te szent Róma, háromszor megszentelve a martyroknak itt elfolyt vére által.“ Négy heti ott tartózkodás azonban nagyon elégvolt arra, hogy végkép kiábránduljon. Az a végtelen sok visszaélés, a mit ott látni alkalma volt, a papok laza erkölcsei, kik nemcsak egymás közt, de nyíltan is gúnyt űztek a vallás tárgyaiból, a szentségek zsióvására, mely latrok barlangjává tette az imádságnak házát, a pénz és élvhajhászat, nemcsak az alsóbb papságnak, de magának a pápai udvarnak is botrányos magaviseleté : undorral tölték el lelkét. Ennyi gonoszsághoz — szerinte— Sodorna gonoszsága csak gyerekjáték volt. Lelkét, ezek látása után az elégedetlenség, a róm. egyház kül és beléletével való mégha-onlás izzó parázsként égeti. Csak olaj kellett, hogy a lappangó tűz hatalmas lángban törjön ég felé s erre megadta az alkalmat Tetzel, a bűnbocsátó cédulák árulásával. Luther átlátta, hogy az Isten jogával való ez aljas visszaélés mennyire megmételyezi az erkölcsöket, félrevezeti, erkölcsi lazaságba sülyeszti az emberiséget, azért kérte, sürgette a főpapokat ennek megszüntetésére s mikor minden hiába való volt, kénytelen volt kilépni a nagy világ elé; mert nem tudta elviselni lelkén, hogy az emberiséget oly iszonyú gonoszság játékának engedje kitenni. Kilép hát a cellája rejtekéből s mindenszentek napját megelőző napon 1517. okt. 31-én a wittenberg 45*
