Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-11-05 / 45. szám
717 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 718 kalmasabbak lettek: nagy buzgalommal forgatták a régi, hírneves egyházi írók műveit és a legelső forrást: a bibliát. Miért forgatták? Hogy világosodjék és erősödjék a hitük. És csakugyan világosodott. Áh de ez a világosodás oly sok lelki gyötrelemmel járt! Hányszor kellett meggyőződniük — akarva nem akara — arról, hogy a mit üdvözítő igazság gyanánt szivükben rejtegettek, értéktelen, hamis emberi koholmány csupán, s épp oly távol van az igazságtól, mint a mily durván sérti az Istent. Most aztán kemény tusára keltek bennük a nevelő anya, az anyaszentegyház iránt való tisztelet és a tiszta igazságról való bizonyosság s hetekig, hónapokig, évekig tartották gyötrő izgatottságban egész valójukat. Ez a belső háború, ez volt csak lélekemésztő, testet sorvasztó ! A mikor ez eldőlt s megkezdődött a külső harc: az már föllélegzés, megkönnyebbülés volt. Eldönteni, hogy ha másként nem lehet, hát szakítanak egész múltjukkal az igazságért; szakítanak családjukkal, testvérekkel és barátokkal; szakítanak az anyaszentegyházzal s magukra veszik ennek átkát: ehhez már tökéletes erkölcsi bátorság kell, olyan, a milyen volt Jézusé és az apostoloké. Ez az erkölcsi bátorság nem tétováz, nem lesi félve, hogy mit mondanak az emberek s kivált mit a hatalmasok; arra figyel, arra hallgat csupán, a mit Isten mond a lelkiismeretben. Ez az erkölcsi bátorság nem kérdi: nem ér-e veszteség engem, vagy családom valamelyik tagját; nem rontom-e hasznos összeköttetéseimet, nem szerzek-e magamnak gyűlölködő ellenséget, — hanem készséggel engedelmeskedik az igazság Istene parancsának: «Szólj és ne hallgass, mert én veled vagyok.» Ez az erkölcsi bátorság nem csügged még akkor se, ha látszólag egyedül kell küzdenie, mert azt tartja: «Ha Isten velünk: kicsoda elleuünk? Nincsen senki, bizonyára nincsen!» Nem csügged, mert isteni szó támogatja: «Meghagytam még Izraelben 7 ezer embert, kiknek térdük nem hajlott meg a Baal előtt!» Ez az erkölcsi bátorság nem vonul félre a magányba, hogy ott csak a saját lelke üdvösségéről, a saját nyugodalmáról gondoskodjék, hanem lelki, testi nyugalma feláldozásával harcol a közszellem, a közgondolkozás megjavításáért. Mélyen tisztelt Közönség! Yajha reformátoraink erkölcsi bátorsága ékesítene minket is. Nagy szükségünk volna rá. Mert bár egészen tiszta és evangéliomszerü a hitvallásunk, egyházi életünk a valóságban mégis fogyatkozásokkal teljes. Nem mindenki becsüli meg kellőkép az Idvezitőt, hallgatva mindenben az ő szavára. Vannak közöttünk tudatlanok, közönyösek és lelki kevélyek. Ily körülmények között mindegyikünknek módjában és kötelességében áll, hogy a reformátorok nyomdok liba lépve, hathatósan működjék közre egyházi életünk egészségessé tételére. Vajha e mai kegyeletes megemlékezésünk s a informátorok nagy léikéiből e közben felénk áradó szent lelkesedés és bátorság a kívánt sikerrel hatna ránk ! Kegyeletes ünnepélyünket ezzel megnyitottunk nyilvánítom. Kis József. Emlékbeszéd október 31-én. A világtörténet egyik forduló pontjánál állunk. Hideg borzadály, mélységes tisztelet és leirhatlan lelkesedés hatja át lelkünket egyszerre. Szent haraggal tekintünk a múltra, kitörő örömmel köszöntjük a jövendő hajnalát. Buesut venni készülünk az elvakult hatalom átkától, hogy kitárjuk lelkünket az igaz hit, az Isten és emberszeretet és az evang. szabadság szent igéi előtt. S ez a bucsuzás nem fáj, sőt az öröm könnyeit csalja szemünkbe. De hát miért nem fáj a bucsuzás, miért tölti el szent harag lelkünket, miért ragyognak szemünkben az öröm gyémántjai, drága gyöngyei ? Hát a rab madár nem száll-e csicseregve, mintha Istennek akarna hálaéneket zengeni — a tiszta ég felé, ha kinyílik fogsága ajtaja ? Sajnálja-e ott hagyni arany kalitkáját, hogy átszelhesse szárnyaival a szabad természet végtelenségét? A rabságra kárhoztatott nem lélegzik-e fel, mikor feltárul börtöne ajtaja, s kezéről-lábáról lehullnak a bilincsek, melyeket hosszú időn át könnyezve csörgetett ? Az eldugott virág nem tör-e ég felé, ha a szabad lég csókja legyinti ? Oh mennyivel méltóbb, hogy kibontakozzanak a lélek szárnyai, mikor a hitetlenség, vakhit, babona sötét éje után az evang. hit és tudomány, világosság és szeretet arany sugarait látja felragyogni. Miért ne emelkednék ég felé e napon a lélek, mikor megnyílnak előtte az igazság kapui, hogy azokon bémenvén, dicsérje az Urat; mert meghallgatta és megszabadította őt, midőn teljes szivéből kereste, hogy ne engedje elidegenedni az ő parancsolataitól. Sőt „a kő melyet az építők megvetettek, lett a szegletnek fejévé. Az Úrtól lett ez, mely csodálatos a mi szemeink előtt. Ez a nap, melyet az Ur rendelt, örvendezzünk és vigadjunk azon. Kérlek, Uram, tarts meg most, adj jó előmenetelt most! Áldott, a kijött az Urnák nevében!“ (118. Zs. 22—26.) Valóban, az Urnák nevében jött az egyszerű wittenbergi szerzetes, Luther, az Urnák nevében dön
