Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-01-29 / 5. szám
Tizedik évfolyam. 5. szám. Pápa, 1899. január 29. Egyetemes lelkészi nyngdijintézet. Sajátos jelensége az ujabbkori társadalmi fejlődés irányzatának, hogy minden téren, a közjótékonyság, a hasznos, szükséges vállalkozások, a társadalmi alkotások terén, egyszóval mindenütt, hol a közszükség, a közóhaj valamit teremteni és létesíteni szeretne, mindig a hivatalos felsőség, a hatalmasabb tényezőtől, államtól várja nemcsak a kezdeményezést, hanem bármely nemes és közhasznú célnak megvalósítását, létrehozását, befejezését. . Ugyanez a jelenség, ugyanez a tünet észlelhető az egyházi élet körében nálunk is. Ha visszanézünk leghasznosabb, legüdvösebb intézményeinkre, a melyek rövid múltjuk alatt is már annyiakkal, gyülekezetekkel, egyesekkel annyiszor éreztették áldó, jótékony hatásukat, nyilván való lesz előttünk, hogy azok kezdeményezésre, létesítésre nem az egyházi közélet alsóbb fokozatainál, hanem a legfőbb hatóságoknál, az egyetemes konventnét vagy a zsinatnál találtak. Elég legyen csak az egyházi közalapra, egyetemes lelkészi gyámoldára mutatnom, vagy felemlítenem legújabb egyházi törvényünknek kezdeményező azcn rendelkezéseit, melyek a szegények és árvák gondozásáról, gyámolitásáról szólnak. Éreztük, láttuk az előtt is a bajokat, pusztuló gyülekezeteink, a lelkészi kar özvegyei, árvái, a gyülekezetbeli szegények, nyomorultak kiáltása szivünkig, lelkűnkig hatott az előtt is: de tenni, segíteni, alkotni nem tudtunk! S bár kezdetben igen sokan, közöttük egyházi közéletünk jelesei is a központosítástól sok tekintetben idegenkedtek, mégis be kell ismernünk, hogy legfelsőbb egyházi testületeink csakugyan felekezetűk szivén tartják kezeiket, megérzik annak minden lüktetését, meg forró óhajtásait s a vágynak, az óhajtásnak formát, alakot adni is azonnal törekednek. így vagyunk, igy leszünk éppen az egyetemes nyugdíjintézet kérdésével is. Ha néha-néha egyesek, mint e lap hasábjain is egyházkerületünk tevékeny aljegyzője, hangot próbálnak adni, némi mozgalmat, felpezsdülést, eszmecserét kelteni, elhallgatjuk, figyelembe sem vesszük, elenyészik kiáltó szó gyanánt a közönyösség pusztájában. Indolensek, érzéketlenek vagyunk saját bajaink, saját szükségeink iránt, nincs bennünk elég tevékenység, elegendő akaraterő. Pedig csak érezzük, tudjuk, látjuk mindannyian, hogy egy kis nyugalom, egy kis pihenés jól esnék már arra az élet véghatára felé, 65—75 év körül már a természet törvényénél fogva is lankad a tevékenység, hanyatlik a tetterő, fizikai, szellemi képességeink elernyednek, az a negyven éves szolgálat, mindig a közérdeknek élés, annak harcaival, fegyvereivel küzdés , hidegséggel, rosszakarattal harcolás, sokszor egy egész élet eredménytelen küzdelme, fáradttá, bénulttá teszik az embert, s szinte éreztetik, hogy jó lenne már megérdemlett nyugalomba lépni, átadni a munkamező mivelésót, ifjabb, harcratermettebb erőknek? De meg hányszor jöhet a munkabíró, életkedvvel, tele tűzzel, lélekkel megáldott férfikor delén is, akkor, a mikor még úgy szeretnénk tenni, alkotni, buzdítani, lelkesíteni — váratlanul fizikai, szellemi gyengülés, betegség, a mikor tehetetlenekké leszünk, terheivé magunknak, másoknak is szálka, botránkozás kövévé gyülekezeteinknek, a kiknek érdekében többé mitsem tehetünk, a kiknek érdekét, fejlődését, legszentebb törekvéseiket többé nem szolgálhatjuk, hanem ott kell várni közöttük lemondó lélekkel, fásult érzékkel, nem egyszer keserű önváddal, mig a könyörülő halál kölcsönösen felment egymás iránti kötelezettségeinktől, kölcsö-4