Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-10-29 / 44. szám
701 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 702 kát rendeljék alá mindig a lelkieknek, szóval mindenek előtt keressék az Isten országát, a mnlandók mellékesek. Itt jövünk aztán kegyetlenül ferde helyzetbe. Mikor újév napján krisztusi alapon megbiztattuk hallgatóinkat, hogy ne féljenek a jövőtől, bízzák magukat, vessék gondjaikat az Urra s lejövünk a kathedráról, évi első gyakorlati tenni valónk, hogy felolvassuk a gondnoki számadást s ha az helyben hagyatott, előterjesztjük az uj évre szóló kivetés tervezetét. Ha ez elfogadtatott — a mi nem mindig esik meg keserűségek nélkül — bemegyünk a presbitériumi gyűlésre s ott intézkedünk, hogy a kik a múlt évi hátralékokat még nem törlesztették, arra szorittassanak. Azután csakhamar jön az esperes vagy pénztáros levele, hogy az egyházmegyei, kerületi, iskolai járulékokat, domesticai tartozást küldjük be. Jönnek az uj bevallási ivek, melyeket ki kell tölteni. A gondnokoknak kötelességükké tétetik, hogy járjanak ki az uj kivetések beszedése végett. Aratás vagy készítés után határidő tűzetik ki a lelkészi gabona, később — hol ilyen van — a bor-fizetés beszedésére. A kik elmaradtak, azokat nyilván kell tartani, sürgetni, esetleg megváítatni. Még több i ly es is van nálunk, de nem akarok jobban kiterjeszkedni, csak azt akarom mondaui, hogy a mennyiben gondnokainkkal, presbitereinkkel és egyházi közgyűléseinkkel érintkezünk, ez legtöbbször azért történik, hogy az egyház, lelkész vagy tanító anyagi szükségei fedeztessenek. Ezen kivüi földet is kapott legtöbb helyen a lelkész, s hogy kijöhessen vele vagy némi hasznot is lásson, kénytelen lótni-futni, versenyt gazdálkodni híveivel az anyagi javakért. Bizony ferde helyzet akkor buzditani, hogy ne legyetek szorgalmasok a földiekről, tudja a ti mennyei Atyátok, mire van szükségtek. Pedig csakugyan nem élhetüuk úgy, mint az ordító dervisek vagy indus fakirok, a hivők adományaira bízva magunkat, mert könnyen éhen halhatnánk s a tudomány, mit hirdetnénk, személyünkkel együtt megvetés tárgya lenne. Igaz, hogy hozattak már határozatok’, hogy ne szedje a lelkész fizetését; de azért a dolog ódiuma még mindig az ő vállait nyomja. Felülről kellene itt komoly intézkedésnek jönni, mely egyszerűen kivenné a lelkészek kezéből az anyagiak kezelését s teljesen elválasztva a lelkészi teendőktől, nem csak papiroson, de tényleg is a világi elemnek adná át. Egy austriai prot. lelkószszel való beszélgetésem alkalmával előfordult közöttünk ez a dolog. Csudálkozott helyzetünkön s elmondta, hogy ő egyszer — úgy vélve, hogy nem egészen helyesen kezeli az elöljáróság az egyház jövedelmeit — felszólalt; de megjárta, mert visszautasították beavatkozását mondván, hogy ő csak végezze lelkészi tennivalói!, az anyagiakat bízza rájuk. Ha majd ide jutnak a mi híveink is, megszűnik e tekintetben is helyzetünk ferdesége, mely oly nagy kárára van a lelkészi tekintélynek s az igehirdetés hatásának. Felhozhatnám még itt azt az állapotot, mely a miatt fenyeget, hogy az elöregedett, elerőtlenült lelkészek sem helyettesítésüket nem remélhetik, mert nincsenek, a kik helyettesítsék, sem nyugdíjaztatásukat nem várhatják, mert nincs nyugdíjalap. Kénytelenek vinni a hivatalt, melynek betöltésére voltaképen már erejük nincs. De erre bővebben nem terjeszkedem ki, mert úgy tudom, hogy ez az ügy úgy is erősen foglalkoztatja egyházunk befolyásos embereit. Mielőtt elhagynám e helyet, egy ellenvetésre akarok megfelelni, a mit még nem tett meg ugyau senki; de a mit — ha nem is épen lelkésztársak — más állásban levők könnyen megtehetnek. Nevezetesen, hogy felolvasásomból az tűnik ki, hogy ón csak a magunk előnyeit keresem. Azt szeretném, hogy dolgunk kevesebb, jövedelmünk biztosabb legyen. Pedig távol volt tőlem ilyen önzés. Igaz, hogy szeretném, ha a most gyakorlatban levő vasárnap délutáni szónoklatok elmaradnának, de nem azért, hogy dolgunk kevesebb legyen, hanem hogy ezt a délutánt valóban eredményesen használhatnánk föl a felnőttek vallásos oktatására. Itt ismerhetnénk meg igazáu híveink lelki szükségleteit, itt derülne föl előttünk lassanként, hogy mit kell tennünk, ez lenne biztos kiindulási pontja annak az u. n. evangelisationak. A lelkésznek az által nem hogy fogyna, sőt nagyon is megszaporodnék a tennivalója, avagy jobb lesz, — a minthogy néhol már úgy is van — hogy hívek hiányában szép csendesen megszűnik az eddig gyakorlatban volt istenitisztelet is? Az is igaz, hogy szeretném, ha fizetésünk szedése teljesen kivétetnék kezünkből, de nem azért, hogy fizetésünk nagyobb vagy csak biztosabb is legyen, hanem hogy hárittatnék el már egyszer utunkból mííkö - désünk jó eredményének ez a nagy akadálya. Alsó-Segesd. Barla Károly.
