Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-08-27 / 35. szám
553 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 554 által mind messzebb ennek határait; áld meg Atyánk ennek népét, lelkészeit, tanítóit, minden egyházi és világi elöljáróit. Add áldásodat Atyánk e városra, melynek falai között összegyülekeztünk, hogy iskolai közügyeinkről tanácskozzunk. Add áldásodat mindazokra, a kik ez alkalomra itt megjelentek, add áldásodat tanácskozásainkra, hogy ezek által mozdittassék elő a nevelés és oktatás ügye, hazánk közjava, egyházunk érdeke, saját erkölcsi tökéletesedésünk, mindenek felett a te nagy neved dicsősége. Amen. A te segedelmedet kerestük, a te kegyelmedet kértük jó Atyánk Istenünk, mielőtt a ránk bízott munkához fognánk, oh hallgasd meg a mi esedezésünk szavát, ne utasítsd el a mi jó szándékunkat, sőt megnyervén azok szent tetszésedet, dicsőítsd meg a te mennyei erődet a a mi erőtlenségünkben. Amen. Helyzetünk és kilátásaink. (Vége.) Két selejtes iránytól kell óvakodnunk kiváltképen. Ezek egyike az úgynevezett Modernismus, A modern theologia, mint tudjuk, abból a tiszteletreméltó törekvésből származott, hogy a vallás és a tudomány közt levőnek mondott szakadást betöltse. De ám sprculatioiban helytelen alapból indult ki. A vallásos élet jelenségeit nem a tudomány, névszerint a biológia elvei szerint vizsgálták , hanem a meddő metafizikai speculaciókba merültek el. Sok szép és ragyogó gondolatot köszönhetünk nekik, de hát inkább csak a lélek szárnyalására ügyeltek s a biztos alapot kirúgták magok alól. Az eredmény pedig . . . legjobb ha saját vallomásukat idézem. A Prot. Egyh. és Isk. Lap ez évi 22-ik számában Danoczy Antal igy számol be a hollandi modern theologusok értekezletéről: „Bizonyos keserűséggel tölti el őket az a tapasztalat, hogy mig az evangeliomhoz közelebb álló lelkészek gyülekezeteiben erős egyházi élet van, addig a raodernismus hívei körében a vallás csak alárendelt jelentőségű fogalom, az élet viszonyainak merész idealizálása olyan, mint a lemetszett s pohárba tett virág: szép, de tovább fejlődés képességével nem bir. Sokak előtt olyan a vallás, mint egy kedves ruina, a melyet megtekinteni olykor elmennek, mert hiszen a festői omladék, a roskadozó fal . . . oly költői! íme ott meg egy toronyból a törmelék, repkéuyek díszítik, roskadt lépcső vezet fel . . . a megmászásra igen rozzant. Egykor szép kilátás volt a toronyból messze tájak fölé . . . minden igen szép ... de nem lakható! ... A vallás más fontosabb érdekek alatt álló jelentőség nélküli dologgá lett, többé nem a lelkiismeret ügye.» Ismét „az tény, hogy a modern vallásos irányzat a gyülekezeti életre átalakító nemesítő erővel nem bir.« Ez igazságot mi is tapasztaltuk már itthon. Tehát bármily csábos is az öuhitt, az emberi szellem nagy képességeivel hivalkodó modernismus; de gyakorlati szempontból, szelíden szólva, értéktelen. A másik szintén kerülendő irány, a közönségesen úgynevezett orthodoxia. Legalább nálunk igy nevezik az üres formalismus és merev dogmatizmus híveit. De ez nem egyéb betolakodott pápista felfogásn ál, mely a konfessziót mindenek fölé emeli. Az az irány az, mely a felekezet egyedi typusán kívül semmire sem ügyel, mely egyedül csak a hitvallás betűit nézi. Távol vau tőlem hitünk hőseit, egy Kálvint, egy Zwinglit vagy egy Luthert kisebbíteni. Távol van tőlem a hitvallást csak történelmi értékű okmánynak tekinteni. Jól tudom, hogy a konfosszió a felekezet öntudatának, a szent Írásból kiszedett és rendszerbe hozott hittanának kifejezése. A felekezet jellegzetes sziuét, zománcát sem akarom letörölni. Hanem helyet kívánok a bölcs mérsékletnek. A felekezeti sajátosság megtartása mellett érvényesítsük e bölcs mondást is: Christianus mihi nomen, református cognomen. Vagyis első sorban keresztyének igyekezzünk lenni s csak azután a felekezet tagjai. Nem Kálvin, nem Zwingli, nem Luther halt meg érettünk. A hitvallás is a bibliából van összeállítva és értéke attól függ, hogy mennjire egyezik meg a szentirással. Ha mi csupán e kétségkívül dicső nevekre esküszünk; ha főbb törekvést nem ismerünk, mint sokszor tapasztaljuk, talán épen egyes félszeg felekezeti sajátság megőrzését; ha a történelmi fejlődésre, a korkivánalmaira semmit se adunk: konfesszionalizmusba, holt orthodoxiába sülyedünk, melynek gyakorlati eredménye semmivel sem különb a legextravagansabb modernizmusnál. A gyakorlati élet szempontjából ez az irányzat is értéktelen. Most már csak az van hátra, hogy az elmondottakat, a történelem tanítását magunkra alkalmazzuk. A mi helyzetünk meglehetősen súlyos. Súlyosabb mint külföldi hitsorsosaiuké. Látó határunk is borult. Kilátásaink nem épen biztatók. 35*
