Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1899-07-09 / 28. szám
Tizedik évfolyam. Pápa, 1899. julius 9. László József f. Az igaz ember egyik legnagyobb jutalmával, hosszú élettel, áldotta meg az Ur azt a férfiul, a kit az elmúlt heten saját gyülekezete a fiúi szeretet mély fájdalmával, egyházkerületünk egész közönsége pedig — még a ki testileg nem jelenhetett is meg koporsójánál — a gyászba öltözött tisztelet és szeretet őszinte érzésével kisért sírjába. De bizonyára még a távolabb állók is tisztelettel gondoltak rá s őszinte szívből kívántak csendes nyugodalmat ennek az igaz embernek. Valódi mintaképe volt a református lelkipásztornak. Még mint ifjú ember jött a kocsi nagy gyülekezetbe, a hol több mint félszázadon át nem lankadó buzgalommal hintette a hit és erkölcs magvait. Munkálkodását siker koronázta, mert tettei mindenkor egybehangzóinak tanításaival. így érthetjük meg azt a napjainkban nagyon ritka s szinte szokatlan jelenséget, hogy hívei oly föitétlen bizalommal s tiszteletteljes szeretettel ragaszkodtak hozzá. Hit, szeretet és békés munka virágzott abban a körben, a hol az ő kötelességtudó szelleme adta az irányt. Mint jó fiák a bölcs apára, úgy tekintettek reá. S lehet-e ennél szebb eredménye egy lelkipásztor munkálkodásának ? Hit, emberszrretet, áldozatkészség, tántoríthatlak köDdességérzet és munkásság,—ezek voltak az ő feltűnő jellemvonásai. S ezen fényes tulajdonságai miatt csakhamar nagy munkakört ruháztak rá gyülekezetén kívül egyházmegyéjénél, egyházkerületünknél, főiskolánknál s egyetemes reform, egyházunknál is. Mind e munkakörökben híven és emberül munkálkodott, a szép és nemes célokért — ha kellett — anyagi áldozatokat is hozott. E mellett nem kereste az elismerést és népszerűséget, nem akarta soha saját személyételőtérbe állítani: sőt inkább kerülte az ünnepeltetést s jól végzett munkája után legszívesebben háttérbe vonult. Neki elég volt, sőt legnagyobb jutalom volt öntudata és saját lelkének megnyugtató szózata, hogy mint lelkész és ember a rábízott feladatokat híven teljesítette. Igazán puritán jellem volt ő, egyszerű, szürkének látszó, minden csillogás nélkül, de kemény mint az acél. Egyházkerületünk már évek Kel ez előtt megfestette a boldogult arcképét, mely kép most főiskolánk dísztermét ékesíti. Sok hires és derék ember társaságában szemlélhetjük őt ott, de azért e fényes társaságban is büszkeséggel mutathatunk reá s őszinte szívvel kívánhatjuk, hogy sok ilyen férfiúval ajándékozza meg az ég egyházunkat és hazánkat. Ha sok ily munkás dolgoznék sokat zaklatott egyházunk küzdő terein, bizony egész nyugodt lélekkel nézhetnénk a jövő elé. Mert az ily jellemű férfiak munkája igen maradandó hatású s nagy körben hinti szét azt a szellemet, melynek hanyatlásán méltán siránkozunk. Mély fájdalommal kisértük őt sírjába s mondottunk neki isten hozzádot, de fájdalmunkat enyhítette az a felemelő érzés, hogy ily férfiút mondhattunk a magunkénak, s az a bizalom, hogy példája sok férfit és sok ifjat fog hasonló szellemű munkásságra lelkesíteni. Béke lengjen porai felett! B. I. 28. szára.
