Dunántúli Protestáns Lap, 1899 (10. évfolyam, 1-53. szám)

1899-07-09 / 28. szám

435

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

436

Vállásos nevelés közép és főiskoláinkban*).

Mélyen tisztelt Közgyűlés !

Bizonyos aggodalommal fogok hozzá választott tárgyamnak e nagyon életbevágó kérdésnek fejtegetéséhez; egyrészt azért, mert attól félek, hogy némelyek, a kik hallgatják, vagy majd olvassák ezen előadásomat, nagy igényeket támasztva iránta előre, keveselleni fogják, a mit kaptak. A kérdésnek ugyanis nem kerítek nagy feneket; elméleti levezetést nem nyújtok ; a kérdés kiváló fontosságának szinte kínálkozó bizonyitgatását mellőzöm; még csak azt se teszem meg, hogy állításaim és kívánságaim igazolása végett lépten-nyomon a külföldre menjek lelkesítő példáért. Csak a legegyszerűbb, apró, gyakorlati, de igen életbevágó kérdésekre irányzóm a figyelmet. E részben bátorít az, hogy a természet életében is nem csak a zuhogó zápor, vagy a hetes eső lehet kívánatos és hasznos, hanem a lassú, permetező eső, a harmat is nagy áldás a maga idején. Másrészről azért is félek kissé, mert magunkról, közép és főiskolai tanárokról, illetőleg arról a példaadásról kell főleg szólnom, a mit a mi eljárásunkban látnak ifjaink. Egyszer már t. i. alig hogy meg nem jártam egy efféle kérdés fejtegetésével, csakhogy nem tanári, hanem lelkészi körben. Bajom azonban nem történt, sőt gondolataim örvendetes gyorsasággal, a lelkészeknek mind szélesebb és szélesebb körébe fészkelték be magukat. Reményiem, ez fog történni most is.

Programmunk nem helyesen jelzi választott tárgyamat. Én nem a vallásoktatásról, de a vallásoi nevelésről akarok szólni. Nem törődöm tehát semmit se a tantervvel, a mire vonatkozólag különben már 1891- ben kifejtettem véleményemet; nem törődöm a tankönyvekkel, a tanórák elhelyezésével se, se a vallástanárok tudományos minősítésével, pedig ezek is mind első rendű kérdések. Mondani valóm volna ugyan ezekre is, de a dolog egy oldalát legalább érdemlegesen akarom szemügyre venni, a mennyire időnk engedi.

Kétségkívül mindannyian azt tartjuk, hogy vallástanitásunk célja oly egyháztagok képzése, a kikben világos fej meleg szívvel, mély vallásos kedélylyel párosuljon. A kik ne csak tudják mik az ő kötelességeik Istenük, embertársaik és önmaguk iránt, de érezzék is mélyen, hogy e kötelességek elhanyagolása bűn és boldogtalanság; betöltésük bedig erény és boldog megelégedés. Sőt felekezeti szempontból azt akarjuk elérni, hogy egyházunk tagjai minél értelmesebbek, annál inkább lássák be és mutassák meg, hogy mily nagy az igaz hit ereje a jellem, a tiszta erkölcs és a hamisítatlan humanismus megteremtése és föntartásában. Azt kívánjuk, hogy muttassák ki igaz ragaszkodásukat és becsülésüket az iránt az anyaszentegybáz iránt, a mely őket Isten segítségével az igaz hitre elvezérelte. Tehát a művelt egyháztagokban mind megannyi apostolt szeretnénk látni a lelkészek és tanítók mellett.

De vájjon elérjük-e czélunkat? Egy részben talán igen. Annak u. i. a ki a középiskolai vallástani anya*) Felolvastatott a Tiszántúli ref. Tanáregyesületnek Hódmezővásárhelyen, 1899. jul. 4—5-én tartott gyűlésén.

got tantervűnk szerint megtanulja, elég széleskürü, alapos ismerete lehet a vallásunkat illető kérdésekben Maga az ismeret azonban csak egy lépcső, a min közelebb jutunk a czélhoz. Magának az immel-ámmal, pusztán az osztályozásért való tanulásnak igen csekély az értéke. Bizonyítja ezt ifjaink 9/10 részének az az eljárása, a mely szerint a középiskola elvégzése után, a mikor már nem állanak kényszer alatt, a templomba járás kötelessége alól feloldottnak érzik magukat; a vasárnap és ünnepnapok még olyan a milyen megszenteléséről se igen lehet sző náluk. Vallásos irányú könyvek és lapok iránt semmi érdeklődést se mutatnak. S inig silányságokra mindig van pénzük, a jótékonyság gyakorlása a gyülekezetben terhűkre van. Sőt többet mondok; egyszer egy papnövendék, a ki pedig református középiskolában tanult mindig, méltatlankodva említette, hogy A III. osztályos korukban az ő oszálya valóságos istentagadó volt. Óra közökben & otthon js a hittételek birálgatása, becsmérelése mulatatta őket legjobban. A sok jó és jeles osztályzat senkit se gátolt közöttük ily éretlen dolgok üzésében . . . S valyon annak oka, hogy az utóbbi tiz esztendőben oly aggasztóan alászállott azoknak száma, a kik a papi pályára léptek, nem található-e fel valamikép abban is, hogy a tulajdonképeni vallásos nevelésre csak igen keveset vagy épen semmi gondott se fordítottunk? Es igy nem éreztettük igazi édességét a Krisztus szolgálatának !

Általános a panasz, hogy az úri osztály csak elvétve keresi fel a templomot, többnyire csak a nagy ünnepnapokon s úrvacsora osztásra akkor se igen marad benn. Arra pedig talán nincs is eset, hogy ezen osztályból valaki még délután is betévedjen a templomba. Az úri osztály által adott e rossz példa igen ragadós, a mint ezt kivált a városi lelkészek tapasztalják sajnosán. Tegnapi megnyitójában épen igen tisztelt elnökünk nyomatékosan mutatott rá arra a nagy szolgálatra, a mit ez osztály a magyar kultúra terén játszik : de semmivel se kisebb ám a jelentősége a nép vallásos és erkölcsi színvonalának emelésében! Ennek a müveit úri osztálynak pedig, igen tisztelt uraim mi vagyunk a nevelői. Épen nem lehet hát közönyös előttünk, hogy miként fejlődnek a plánták az egyház veteményes kertjének abban a részében, a mi a mi gondviselésünkre van bízva. Annyival kevesbbé lehet közönyös, mert nem egyszer hangoztatják ott künn a vidéken, hogy a középiskolában lekopik egészen a gyermekről az a vallásos máz, a mivel a szülői ház és az elemi iskola bevonta. Sajnos, be kell vallanunk, hogy ez a vád nem egészen alaptalan s ennek a tudata kell, hogy élénken sarkaljon bennünket arra, hogy kötelességünk e részét is hűséges gonddal teljesítsük. Es ha bajt veszünk észre keresve kell keresni az utat-módot a baj elhárítására.

Szives engedelmükkel elmondom, hogy véleményem szerint mit kell tennünk a vallásos nevelés érdekében. Örömömre szolgálna ha nézeteim helyeslésüket megnyernék ; de viszont nem csak hogy nem fog engem bántani, ha ellenvetéseket hallok, hanem ellenkezőleg: egyenesen kérem, hogy előadásom befejeztével tegyék